Glósz József: A rendiség alkonya. Válogatott tanulmányok (Szekszárd, 2014)
Szekszárd a 19. század elején
ezt két további körülmény: a német kisebbség asszimilációja igen előrehaladt a 19. század elejére, számos német nevű városlakó már magyarosan használta és írta alá a nevét, míg a magyar előkelőségek közül sokan német aláírással tüntettek. Németnek lenni tehát az ő értelmezésükben sem elsősorban származást, hanem szociális helyzetet jelentett, így állhatott elő az a paradox helyzet, hogy a „magyar” céhek nyilvánvalóan német származású Vizer Ferenc bíró nevét tűzték zászlajukra, aki meg is felelt a várakozásoknak, Jagert és a többi jómódút („ németeket”) küldte Komáromba sáncmunkára 1809-ben.26 E vakmerő, ám teljesen jogszerű intézkedéséért a vármegye bocsánatkérésre kötelezte a városbírót, jelezve, hogy az uradalom és a megye közötti, hatásköri villongásokkal terhelt, meglehetősen rossz kapcsolat és egyes vármegyei tisztviselők időnkénti megingása ellenére tudatában volt, hogy hol a helye ebben a konfliktusban. Kevésbé egyértelmű a helytartótanács és az udvar magatartása egy olyan időszakban, amely gyökeres fordulatot hozott az udvar és a magyar rendi tényezők kapcsolatában. Egy vidéki mezőváros nézőpontjából lehetetlen megítélni, hogy a nagypolitikában megtagadott, de a gyakorlatban még érvényesülő tereziánus-jozefmista politikai hagyaték továbbélésének voltak-e haszonélvezői a város lázongó céhei, vagy egy érlelődő, ám nem deklarált politikai fordulat előszeleként tudatosan vették elő az elmúlt idők politikai eszköztárából a bátorított, de ugyanakkor kordában tartott népi mozgalmak kétélű fegyverét a rendiség helyi bástyáinak megingatása céljából. Bármilyen megfontolások motiválták is a magas politikát - ha egyáltalán feltételezhetünk bárminő tudatosságot az ügy kezelésében - legalább olyan fontosak azok a helyi konfliktusok, amelyek rávilágítanak egy gazdaságilag és szociálisan átrendeződő világban helyét kereső város nehézségeire, amelyben a történelmileg kialakult településhálózat nagyobb része kénytelen Szekszárddal osztozni. Egy monokultúrás gazdasági bázison korán piacra kényszerülő és viszonylagos jólétet teremtő helyi társadalom elérkezve természetes adottságai megszabta ésszerű növekedés határaihoz, merev struktúrája következtében nem térhetett vissza a már régen meghaladott tradicionális, jórészt önellátó mezőgazdasághoz, de nem volt képes kereskedővárossá válva csatlakozni a modern polgári fejlődés vonulatához sem. E csapdahelyzet egyrészt a bemutatott, de megoldást nem kínáló konfliktusok kirobbanásához vezetett, másrészt olyan gyakorlati válaszokat kényszerített ki, amelyek perspektivikusan csak tovább rontották a mezőváros esélyeit. Az egyoldalú szőlőtermelés zsákutcába juttatta Szekszárd fejlődését, ám a 19. század elején még távolról sem jutott el az út végére, a stagnálást vagy éppen hanyatlást a kialakult helyzet bővített újratermelésével átmenetileg még el lehetett odázni, ám ez jottányit sem javította az újrakezdés esélyeit. Ugyanígy nem hozhatott megoldást a munkaerő idényjellegű exportja sem, amely eklatáns módon fejezte ki a város anyagi bázisának a lakossághoz mérten szűk voltát. A történetírás az utóbbi két évtizedben viszonylag sokat foglalkozott a 19. század elején - a polgári fejlődés látványos jeleként - beinduló városfejlődéssel, amely gyökeresen átalakította a városhálózatot, elszakítva egymástól a jogi értelemben és funkcionálisan vett város fogalmát, ám viszonylag kevés figyelmet szentelt azoknak a településeknek, amelyek e folyamat áldozataivá váltak. Az eddigi fejlődés forrásainak elapadása a peri26 TML közgy. ir. 3:40/1810. 154