Glósz József: A rendiség alkonya. Válogatott tanulmányok (Szekszárd, 2014)
A rendiség és a szatmári béke
alkottak-e, amelynek célja Magyarország leigázása, a rendiség megtörése, az elkeseredett ország felkelésbe hajszolása volt, vagy a háborús káosz, a birodalom tehetetlenségének és kimerültségének megnyilvánulása, annak jele, hogy Lipót hosszú ideig képtelen volt megfékezni önnön hadseregét és az udvarát elözönlő szerencselovagokat? Ha az utóbbi hipotézist fogadjuk el, akkor fennállt a mindenféle rendű-rangú magyar alattvaló és a birodalom között a közös érdekeknek a minimuma - konszolidáció, a békés élet feltételeinek megteremtése -, amely a távlatilag egymással szemben álló célok mellett is a magyar rendiség és a Habsburgok közötti kompromisszum alapja lehetett. Ebben az értelmezésben a szatmári béke nem a szabadságharc által kikényszerített fordulat a Habs- burg-politikában, hanem a már 1703 előtt jelen levő, de igazán érvényre jutni képtelen törekvések kiteljesedése. Megválaszolásra vár ez esetben az a kérdés, hogy mit nyújthatott a magyar rendiség a birodalomnak, aminek fejében az kész volt az önkorlátozásra, a rendi dualizmus rendszerének felújítására - a fegyveres harc kimenetelétől függetlenül. A szabadságharcokat mitizáló történetírói tradícióval szemben az a következtetés adódik, hogy a magyar rendiség ereje nem katonai potenciáljában rejlett. Ezt látszik alátámasztani a szatmári békét követő csaknem másfél évszázad története is, amikor a nemesség fegyveres harc nélkül is sikerrel hárította el a birodalmi próbálkozásokat a rendi dualizmus rendszerének felszámolására, hogy végül maga mérjen rá döntő csapást 1848-ban. E felvetésekre a 17. századi történeti előzmények és a rendiség természetének, társadalmi szerepének vizsgálata adhat választ. A középkori magyar történelemben nem volt példa nélküli a perszonálunió, azaz a közös uralkodó valamely más állammal. így a mohácsi katasztrófát követően a magyar rendek egy része a már régebben is alkalmazott módszerhez folyamodott a Habsburgok trónra emelésével. A helyzetből adódóan azonban e megoldás csak formailag emlékeztetett a múltbeli, inkább a dinasztikus törekvésekből levezethető gyakorlatra. Előzőleg a perszonálunió csupán az uralkodó személyének közösségére szorítkozott, s a rendek féltékenyen ügyeltek az állami élet önállóságának megőrzésére. A terjeszkedő oszmán birodalommal szemben védekezésre immár képtelen Magyarország katonai és pénzügyi segítséget remélt a hirtelen világhatalommá emelkedő Habsburg-dinasztiától, főként annak közvetlenül veszélyeztetett területeitől, az osztrák és a cseh tartományoktól. Ebben a helyzetben Magyarország az erők egyesítésében volt érdekelt, amely aligha valósulhatott meg a Habsburgoknak az elvben különálló állami entitásokat koordináló szerepe nélkül. A közös uralkodó személye közös feladatokkal és célokkal párosulva szükségképpen közös, az egyes országok felett álló intézményrendszer kialakulása felé mutatott. Lehetetlen meghatározni, hogy mikor alakult az uralkodó személye és a szolgálatában álló központi apparátus által megtestesített államközösség közös állammá, pontosabban birodalommá, mindenesetre a 19. századig tovább élő politikai alapképlet lényegében már a 16. században kialakult: a központi hatalom és a rendek között Európa-szerte napirenden levő küzdelem a Habsburgok hatalmi szférájában a rendek képviselte tartományoknak az uralkodó által megtestesített birodalom elleni harcaként jelent meg, s akár fegyveres küzdelembe is torkollhatott. A helyzetet tovább bonyolította, hogy a reformáció vallásilag megosztotta az addig egységes katolikus Európát, s lehetőséget teremtett arra, hogy az eltérő társadalmi és hatalmi törekvéseket vallási köntösben jelenítsék meg. így a tartományi rendek a protestantizmus, a katolikus Habsburgok pedig az ellenreformáció zászlaja alatt vívták csatáikat. 14
