Glósz József: A rendiség alkonya. Válogatott tanulmányok (Szekszárd, 2014)
Szekszárd a 19. század elején
A városi ellenzéket az intés korántsem rettentette meg, de világossá tette számukra, hogy az amúgy is már Kecskemétre távozott Méhesy kántor ügyéről több bőrt lehúzni nem lehet. így soron következő bécsi útján Takács Antal támadásának élét már nem Szluha apát, hanem Forster uradalmi ügyész ellen fordította, a bíróválasztások és a bírói számadások kérdését feszegetve, melyet már 1810-ben felvetettek a céhek, de a kántor ügye mellett ekkor még háttérbe szorult. Mielőtt azonban rátérnénk a továbbiak ismertetésére, röviden érintenünk kell az uradalom és a mezőváros közötti kapcsolat jogi és gyakorlati vonatkozásait. A mezőváros és az uradalom közötti viszony, a város önkormányzatának felépítése, jogköre részben a magyar közjog általános alapelveire, részben az uradalom és a mezőváros közötti szerződésre épült, de konkrét formájában szokásjogon alapult, ami tág teret nyitott a különféle értelmezések lehetőségének, s az egyes csoportok eltérő érdekei rajta keresztül történő megjelenítésének. Mivel a mezővárosok földesúri joghatóság alatt álltak, jogállásukat jelentős mértékben a település és a földbirtokos közötti - nem egyszer éles küzdelem nyomán - létrejött megállapodás határozta meg, annak ellenére, hogy az országgyűlés által is szentesített úrbéri rendelet komoly rést ütött a földesúr és alattvalói közötti kapcsolat magánjogi természetén. Csupán kevés rendelkezett közülük királyi privilégiummal vagy olyan közjogi érvényű megállapodással, amely garantálta a város belső önállóságát, bár lakói rendi értelemben véve továbbra is jobbágynak számítottak. E polgárvárosnak is nevezett mezővárosok lakói mentesek voltak a személyes szolgálat alól, vagyonukkal szabadon rendelkezhettek, s a földesúri járadékot a város egy összegben fizette ki az uradalomnak, s irányító testületeik közhatalmi funkciókat (közigazgatás, igazságszolgáltatás) láttak el. A történeti irodalom2 e kategóriába sorolja Szekszárdot is, annak ellenére, hogy nem felelt meg a felsorolt kritériumok összességének. Különösen szembetűnő hátrányosabb helyzete, ha a Dunántúl többi jelentős polgárvárosa - Tata, Pápa, Dunaföldvár, Mohács - egyikével, Pápával hasonlítjuk össze. Pápa középkori, királyi privilégiummal rendelkezett, amely harmincadvám mentességet biztosított számára. Lakói a só- és dohányárulás, valamint a szabad bor- és pálinkamérés jogával is rendelkeztek, s mentességet élveztek a testi fenyítés alól. E tényezők Pápát inkább a szabad királyi városokhoz közelítették, s elősegítették egy, a kiváltságokon alapuló polgári öntudat kialakulását.3 Szekszárdnak ezzel szemben nem volt jogait rögzítő privilégiuma, és így nem volt a Pápa különleges helyzetét biztosító kiváltságok egyikének sem birtokában. Helyzete mégis különbözött a falusias mezővárosok tömegétől. Mentes volt a robot alól, szabadon, kizárólagos joggal használhatta a közlegelőt, lakossága házát, földjét szabadon értékesíthette, és - mint látni fogjuk - a városbíró pontosan nem körvonalazott, de jelentős fenyítő hatalommal rendelkezett.4 Az alapstruktúra hasonlósága ellenére jelentős különbség mutatkozott Pápa és Szek- szárd között az önkormányzat felépítésében is. Közös volt a Pápán 40 fős, Szekszárdon 80 fős választott község (hatvanosság), a 12 tagú tanács és a városbíró intézménye. Mindkét városnak volt fő- és aljegyzője, perceptora. Ugyanakkor Szekszárd városigazgatási 2 VÖRÖS 1980. 551-554. 3 HUDI 1993.28. 136. 4 SZILÁGYI 1990. 119. 124. 143
