Glósz József: A rendiség alkonya. Válogatott tanulmányok (Szekszárd, 2014)
Kölesd mezőváros az állam, a vármegye és az uradalom erőterében a késő feudális korban
eddigi terhek emeléséhez. Az új megállapodás szerint a rovatos összeírásba továbbra is csak a földek felét vették be, viszont az úgymond felesleg után az eddigieken kivül további ingyenmunkát kellett vállalniuk: egy hold szántó után két nap, egy kaszás rét után pedig egy nap kézi robotot. Az új megállapodást a mezőváros sikerként könyvelte el, de a jobbágyok jogilag alá nem támasztott birtoklása miatti kiszolgáltatottság nem szűnt meg, alkalmat adva az uradalomnak arra, hogy immáron ne a terheket emelje viszonylag szerény mértékben, hanem a határ további részére is rátegye kezét.4 Az 1798-ban kötött béke a földesúr és a mezőváros között egy évtizedig tartott. Akkorra az uradalom - kihasználandó a kibontakozó gyapjúkonjunktúrát - birkákkal árasztotta el az eddig kizárólag az úrbéresek által használt közös legelőt. A juhok kiszorították a legelőről a jobbágyok marháit, így a parasztok kénytelenek voltak otthon, istállóban takarmányon, vagy idegenben, például a Sárközben bérelt legelőkön tartani állataikat. A jobbágyok pert indítottak, s 1811 -ben a megyei törvényszék másodfokon úgy határozott, hogy az uradalom csak hatszáz birkát tarthat a kölesdi legelőn. Az ítélet írott malaszt maradt. Az ismétlődő panaszok arról tanúskodnak, hogy a földbirtokos család továbbra is figyelmen kívül hagyta a bírósági verdiktet, sőt ennél tovább ment. 1838-ban, majd 1847- ben elkerítette az elvben közös legelő egy részét, s csak a vármegye fellépésére állította vissza a törvényes állapotot. Súlyosbította a helyzetet, hogy a legelőt mind az uradalom, mind a mezőváros olyan tartaléktőidnek tekintette, amelyből szükség szerint hasíthattak ki egy-egy darabot. így lett például házhely, szőlő, uradalmi majorság, fűzfás kert, lóhereföld a legelőből, s zsugorodott az eredetileg 867 holdas terület 825 holdra. Az 1840- es évekre a kölesdiek odajutottak, hogy bikádi réteket, decsi és őcsényi legelőket béreltek ki rideg és vonós marháik számára. A külterjes gabonatermelésen és a legeltető állattartáson alapuló gazdálkodás hagyományos rendjét felborulással fenyegető uradalmi törekvések ellen küzdve, kapóra jött Kölesdnek az 1836. évi törvény, amely az érdekeltek megállapodása révén lehetővé tette a közös legelő felosztását a földesúr és az úrbéresek között. Kölesd még abban az évben kezdeményezte az eljárás megindítását, de a hosszadalmas procedúra csak 1845-ben jutott el a konkrét alkudozások stádiumába. Az uradalom először telkenként öt holdat ajánlott, azaz az összterület egynegyed részénél is kevesebbet. A község javaslata méltányosabbnak tűnt, tizenhárom holdat kértek egy telek után, ami alig volt több az egész legelő felénél. Végül a vármegye képviselőjének, Erőss Jánosnak közvetítésével folyó egyezkedésben az uradalom nyolc holdra emelte, a község tíz holdra mérsékelte ajánlatát. Az álláspontok ezen a ponton megmerevedtek, a legclőfelosztásra a jobbágyfelszabadításig nem került sor. A közös legelő fokozódó igénybevétele mellett az Apponyi grófok főként az úrbéres járandóságon felüli réteket igyekeztek megszerezni. Az uradalom már a XVIII. században is rendelkezett bizonyos nagyságú kaszálóval Kölesd határában, erre utal az a földcsere, amelyre 1786-ban került sor. Ennek értelmében a földesúr átengedte a mezővárosnak azokat a töltésen felüli réteket, amelyeket eddig az uradalom használt, míg a töltésen és a malmon aluli kaszálók az uradalom allodiális rétjei lettek. 1822-ben az uradalom majorságához csatolta a Révvölgyet, s helyette a jobbágyok úrbéres szántókat kaptak a szőlők felett. Három évvel később azonban a kárpótlásként kapott területet is el4 Az úrbérrendezésre vonatkozóan lásd KÉRI 1999. 330-332. TML UT ir. Kölesd Ö: 655. Apponyi cs. ir. Szerződések 26. Urbáriumok 1776. Gazdasági ir. Ö 130
