Glósz József: A rendiség alkonya. Válogatott tanulmányok (Szekszárd, 2014)
A kúria és lakói
A nemesi gazdaságokhoz hasonlóan többé-kevésbé zárt társadalmat alkotott a kúria, illetve a nemesi birtok népessége is. Szervezete hierarchikus volt, szelleme a rendiségben gyökerezett, de mégsem tekinthető a rendi társadalom puszta leképződésének. A föl- desúr és alattvalói közötti kapcsolat egy háromkörös viszonylatrendszert alkotott. A legtágabb, leglazább köteléket a világra leginkább nyitott, s a külvilág, mindenekelőtt az állam által leginkább befolyásolt kapcsolatot a jobbágy, illetve jobbágyfalu, valamint a földesúr közötti viszony képezte. Ettől eltérő, magánjogi alapon nyugodott a kúria és a mellé települt puszta személyzetének kapcsolata a földesúrral. Időben korlátozott, általában éves szerződéssel jött létre önkéntes megállapodással. E kritériumok alapján akár szabad bérmunkásnak is tekinthetnénk a bérest, ha a konvencióval nem helyezte volna magát a földesúr fenyítő hatalma alá. A földbirtok társadalmának második, szőkébb körét alkotó, a birtokot, s nem közvetlenül a birtokost szolgáló gazdasági cselédség, a puszták népe mellett a harmadik kört a kúriák személyzete alkotta. E belső cselédség minden áttétel kiiktatásával közvetlenül a földbirtokos és annak családja szolgálatában állt. A feladat jellege bizalmi viszonyt feltételezett, s általában nem egy-egy évre, hanem gyakran egész életre szólt. A teljes kiszolgáltatottságot az úr-szolga viszony patriarchális jellege, a családhoz tartozás érzete oldotta. A törvényekkel szabályozott földesúr-jobbágy kapcsolattal ellentétben a földbirtokos és cselédei viszonyába az állam, illetve a vármegye kevéssé avatkozott be, s az 1848-ig, sőt bizonyos értelemben még tovább is a földbirtokos alig korlátozott terrénuma maradt. Ugyanakkor a cselédek alkotta munkaerőpiacnak természetesen volt szabályozó, egységesítő szerepe, amely kihatott a javadalmazásra és az úr-szolga viszony normáira is. A pusztákon és ezzel a kastélyok és kúriák vonzáskörében élők száma a 19. század első felében gyorsan növekedett. Tolna megyében 1850-re mintegy 10.000 főre tehető népességük. Az egyes pusztákon élők száma igen nagy szóródást mutat. Eltekintve a jogilag idesorolt népes, ám funkcionálisan inkább nem úrbéres paraszti településektől, lakosságuk 8-356 fő között ingadozott. A puszták és az ott élők száma járásonként is markáns eltéréseket mutat. Magas az Esterházy hercegi hitbizomány által dominált dombóvári, a ritkán lakott mezőföldi vidéknek köszönhetően a szekszárdi, alacsony az alapvetően paraszti völgységi járásban. A tárgyunkhoz tartozó, középbirtokosok tulajdonában lévő puszták népessége jellemzően 50-150 fő között mozgott. E lélekszám nem csupán gazdasági tevékenységre, hanem a tulajdonos és családja tartós jelenlétére enged következtetni. Azokon a pusztákon, amelyek népessége mindössze 10-20 fő volt, nagy valószínűséggel kizárható kúria léte. Forrásunk a puszták lakosságának etnikai összetételéről is tudósít. A Tolna megye lakosságának 61%-át reprezentáló magyarok közül került ki a pusztai cselédek 83,6%-a, míg a 34%-nyi német csupán 16,4%-át adta a puszták népességének. A jelenség azért is figyelemre méltó, mert a németek körében ekkor még élő törzsörökösödési gyakorlat következtében - amely lehetőleg egy kézben igyekezett tartani a családi birtokot - sokkal nagyobb volt a paraszti gazdaságból kiszomlók száma. Elnémetesedő birtokos családjaink tehát jórészt magyar nyelvi közegben éltek, ami alkalmasint legalább akkora szerepet játszott a tendencia megfordulásában, mint a nemzeti öntudatra ébredés. Oksági ösz- szefüggés nem mutatható ki, ám tény, hogy a magyar paraszti gazdaság valamint az uradalmak igás állata egyaránt az ökör volt, így a magyar béres a maga jártasságával köny102
