Gaál Attila - Gaál Zsuzsanna (szerk.): Örökségünk: Tolna megye évszázadai: A Wosinsky Mór Megyei Múzeum állandó kiállítása (Szekszárd, 2007)

Balázs Kovács Sándor–Glósz József: Újjáépítés és konszolidáció

Csínvágc Csizmakaptafa Újjáépítés és konszolidáció Ezzel kész a hordó. Végül a húzatóabroncsokat rendszerint ledobták, gyaluval megcsinosították a hordót, ráverték és összeszegecselték a végleges abroncsokat és hitelesítették. A többi faedény készítése a hordóéhoz hasonló, de valamivel egyszerűbb. Készítettek még kádat, bortölcsért („tőtikét"), búzamérő vékát, uborkáshordót, kútvedret, mosogatódézsát, facsöbröt, puttonyt, dézsákat, taposókádat, kármentőt (a hordó feltöltésére szolgáló, kiöblösödő tölcsért), általában a paraszti háztartások számára káposztás-, sózó-, mosódézsát, zsírosbödönt, vajköpülőt, favödröt, csobolyót stb. A csizmadiák a csizma készítésével és javításával foglalkozó iparosok voltak. A középkori lábbeli divatot váltó keleti jellegű csizma legjellemzőbb eleme a kifordított szárat a talp visszájához erősítő, ún. fordított varrás volt. Ez úgy készült, hogy a talp visszájára varrták két tűvel létrafokszerűen az ugyancsak visszájára fordított felsőrészt. Ez a létrafokhoz hasonló varrás a talpba csak félmélységig ült, így a varrófonal nem kerül ki a talp járófelületére. A saroknál a felsőrészt nem varrták a talphoz ezzel a fordítottvarrással, hanem nyitva hagyták, és a csizmát kissé benedvesítve ezen a nyíláson keresztül fordították a színére. A csizmák sarka vaspatkó volt, amit azonban nem a csizmadia vert fel, nehogy vásárra menet a vásározóládába rakott csizmák vassarkai összekarcolják a szárakat. A vaspatkókat a vásárban a cigány patkolókovács verte fel a lábbelire. Később a csizmák sarka bőrből rakott, majd fából faragott lett. A csizma elejét 3-7 sima ráncba szedték. A 19. század közepétől a magyar parasztság számára készült csizmák keleti formai és technikai elemeit fokozatosan nyugat-európai eredetűek váltották fel. A csizma szárteteje egyenletesen kerek lett, a szárat hátul varrták össze. Az egyetlen nagy darabból szabott szárat a megszélesedett kézi ványolódeszkával sem lehetett már megfelelően meghajlított formára alakítani. Úgynevezett ráncos sámfára húzták a nedves részű csizmát és minden ráncot spárgával kötöttekéi. Majd körül sima, azután harmonikás ráncokkal igyekezteka láb formájához igazodó meghajlást elérni.