Wosinsky Mór: Keleti utam emlékei (Szekszárd, 1888)

A Jybiai homoksivatagban fekvő kalifák sírjaihoz a legnagyobb hőségben hajtattunk; semmi szól sem lengedezett, ugy, hogy a felvert porfellegben majd eltikkadtunk. Utunk egy nagy mohamedán temetőn vezetett át. a hol közvetlenül előttünk eszeveszett hajtással rohant egy halottas kocsi koporsójával, mintha anyósát temetné e tahin európai gondolkozásmóddal saturait sivatag fia. ugy. hogy csak nagy distantiában futottak utánna a fáradságtól lihegő kísérők. Megállíttattam kocsimat s hogy a temetési szertartást megnézhessem, gyalog siettem a temetkezési helyhez. A koporsó egyik végéből pyramis alakú magas iiyujtvány emelkedett ki. a mely azonban ép ugy, mint maga a koporsó tarka szőnyeggel volt bevonva. A koporsót leemelték a földre, a hol azonban még sírgödör som volt s a kísérők minden fájdalmi érzés nélkül közömbösen csevegve csoportosultak a halott köré. Semmiféle imát vagy szertartást nem végeztek, hanem az egyik közülök scherbettel itatta a jelenvoltakat. A mint közéjek léptem, megrisqueroztam a mohamedánok között szokásos „sale-me-lejkum" üdvözlést, a mell, ajk és homlok érintésével, a mit azonban hahotával viszonoztak. Nem tudom, mit bámultak rajtam s másik három társamon, de körülfogva bennünket egyre vigyorogtak, kaczagtak s taglejtésökből kivehettem, hogy az ránk vonatkozik. Midőn már tolakodók kezdtek lenni, tanácsosabbnak tartottuk visszasietni kocsinkhoz. Ciceronénk ez alatt nyugodtan maradt a bakon, mert úgyis tudta, hogy a temetési helyen nincs most