Wosinsky Mór: Keleti utam emlékei (Szekszárd, 1888)
Nem voltunk azonban soká magánosan, mert a sok kopt szerzetes egymás után jött be a terembe, hogy bámulhassanak minket. Mélyen meghajtották magukat az érsek előtt, szintén mellüket, ajkaikat és homlokukat; érintve, szerényen a terenmek egy sarkába húzódtak. Az érseknek háromszoros tapsára — a mi különben keleten a hívásnak jele — pompás szivarkákkal kínált sorra bennünket egy kék kaftános szolga s mindegyik elé egy picziny kerek asztalkát helyezett, Eövid idő múlva édes rózsaszörp hüsitőt s később keletiesen készített keserű fekete kávét hordtak fel. De sokkal érdekesebb volt a már nagyon is hosszura nyulott társalgás, melyből mind a koptok, mind az arabok viszonyaira vonatkozó bővebb tájékozást szerezhettem magamnak. Csodálkoztam a szegény mohamedán araltoknak szomorú állapotán, de bámultam egyszersmind azon tudatlanságot, melyben ezen még intelligenseknek tartott koptok is süllődnek. Maga az érsek sem hallotta soha Magyarországnak hírét, sejtette azonban, hogy Amerikában fekhetik s midőn említem, hogy Európaiján van, itt is csak Oroszországot és Franciaországot jelölhettem ki határ gyanánt, hogy megértse Magyarország fekvését. Kérdezte továbbá, hogy van-e királyunk vagy minő kormány forma van nálunk? Mindez azonban csak megjárta volna, de midőn azt kérdezte, hogy jólelkületüek-c a magyarországi arabsok ? — nem tarthattam vissza mosolyomat. Ilyen naiv tudatlanság mellett elvesztette a nagy elegantia, a kiváló vendégszeretet, de még a magas méltóság is vonzó-