Wosinsky Mór: Karcolatok dán-és svédországi utamból (Szegzárd, 1888)

karöltve jár, azt csak természetesnek találom, mert hisz vallásosság léikül erény és boldog lét csak puszta szó. Bárkire is a legjobb benyomást gyakorolja e hitétől lelkesedő népnek szemlélete, mely csendes munkásságában szegénysége daczára a leginegelégedettebb s legboldogabbnak mondható. Nem tudom, olvasnák-e nálunk e könyveket, ha a várótermek berendezései közé tartoznának? Annyi azonban bizonyos, hogy nem szánandó mosoly-, hanem irigylésre méltó azon nép, mely azokat lapozgatja., A váróteremből átnéztem a vendéglőbe, hogy megreggelizzem, azonban zárt kapukra találtam. Legalább egy jó negyedóráig kellett ajtón és ablakon zörgetnem, mig a vendéglősné bebocsátott, kinek nem a legbarátságosabb arezvonásaiból könnyen kiolvashatta m. hogy nem igen volt Ínyére csendháboritásom. Mindenfélekép igyekeztem ugyan értésére adni, hogy reggelizni szeretnék, de az csak nagy szemeket vetett rám ; szólott ugyan valamit, de abból csak annyit értettem, mintha nem is szólott volna. Gondolva magamban, hogy ugy is tudja, mit keres a vendég, felballagtam a falépcsőkön az emeletbe, hogy az ebédlőt keressem fel. Sorra koczogtain egy-két ajtón, de semmi nesz. Benyitottam az egyik szobába s ott sorban fekvő, mély álomba merült hortyogókat láttam. Végre az utolsó ajtón koezogtam, hol mégis hallottam némi neszt. Koezogásomra lépteket hallottam, s a mint felnyílott az ajtó, ugyanazon katonatiszt jött ki a folyosóra, ki bőgésszerü éljenzés között indult menyasszonyéival szin-