Vendel-Mohay Lajosné: „Áll a régi ház még” (Wosinsky Mór Múzeum, Szekszárd, 1998)
18. „Télutó a Sédpataknál" Mint kisfiú innen nézte „hogy gőzölög a hó fázó lovak hátán" s hallgatta a szánok csilingelését. Majd „elhallgat a harang s rákezdi már a dob. "Erre jöttek vasárnapi dobszóra a felsőutcaiak „perzsián galléros" kék posztó ruhában, csizmásan-kucsmásan a Béla tér felé. A Felsőváros magyar eredetű, korán református hitre tért lakossága, melynek utódai ma is itt élnek, most is enyhe ő-ző nyelvjárással beszél. Itt hallotta, innen hozta magával Babits kedves táj szavait, ódon hangulatú népies szólásait, költői nyelvhasználatában a szekszárdi népnyelv ízét. Szekszárd régi arcát látta még itt, „a nyájas bor-várost", „csillagos tornyával, duhaj legényeivel". Ezek a képek térnek vissza gyermekkorát idéző verseiben: „ Telek jutnak eszembe, telek, régi, kemény, csillagos telek, murijáró szép, falusi utcák, deres bajszok s nagy piros fülek Paraszt szagú éjféli misék, mennyi süllyedt, jámbor semmiség, nagykendőbe bagyulált cselédek, cukorbundás házak, tejes ég. " (Emlékezés gyermeteg telekre) Ebben a szobában vannak a legszebb, legrégibb családi bútorok. Afehérre meszelt falakkal tökéletes összhangban a magyar reformkor nemesen egyszerű ízlését tükrözik. Minden a 48-as hagyományokat őrző Kelemenek emlékét idézi.