Vadas Ferenc: Rácegrestől Párizsig Illyés Gyula a pannon ég alatt, 1902-1928 (Wosinsky Mór Múzeum, Szekszárd, 1992)

BONYHÁD - Találkozás a zenével

mányos értelemben „nincsenek megkomponálva", hogy mindegyikből el lehet venni, de hozzá is lehet tenni. Az Illyés-művekre jellemző többféleség a korai versekre is érvényes, Az idegen-XQ is: hozzá lehet tenni, el is lehet belőle venni, és haját kicsit lesimítva közreadni. E sorok írója, ki az Ozorai füzet stációit (filológiai alapossággal) végigjárta, és konstatálta, hogy 37 év alatt a versflizér 395 sorának majd a fele megváltozott,

47 most mégsem azt kutatja, hogy a szavak milyen arányban cserélődtek, vagy hanyagul kezelt rímek hogyan rendeződtek, hiszen itt másról van szó: a szerb hadifogolyról készült korai metszetet a szerző nem esztétikai értékei miatt mutatta be, hanem a jelenet kedvéért, azt érzi remekműnek, „taglalandó és követendő szellemi alkotásnak". Találkozás a zenével A zenéről ritkábban esik szó. Talán azért is, mert a zene birodalma, az a „boldog éden", amelybe a jófülűek bármikor beléphetnek, a kis Illyés számára nem tárta szélesre kapuit. Botfiilűnek született, az első gimnáziumban kiküldte a tanár a tanteremből és kiszólította az énekkarból, mert annyira félrevitte a dallamot. Tőle tudjuk, hogy nem értett a zenéhez, sőt idegenkedett tőle. „A szép hangok tündérkertjét" sóvárogva kívülről méregette.

48 Gyermekként már-már kezdett beletörődni a fogyatékosságába, de hogy a zene - ha megkésetten is - élményévé vált, abban a pusztán hallott dalok, Bartók Béla és Kodály Zoltán hatása mellett a bonyhádi élményeknek is részük lehetett, hiszen a szépen rajzolgató, verseket író és mondó harmadikos gimnazista valahol a lelke mélyén megérezte, hogy a teljesebb ember világához a muzsika is hozzátartozik. A pusztán a citera volt a mindennapos hangszer: főhúrjain dallamot pengettek, mellékhúrjaival kíséretet adtak. A citerába vasárnaponként belesikongott - hápogott a harmonika hangja, majd felváltva hangzott a lányok s legények szomorú éneke. Az ozorai, sárszentlőrinci és simontornyai lakodalmak, nevezetesebb bálok és búcsúk alkalmával „igazi" zenekarok, a németkéri trottyosok (trombitások) vagy a vajtai cigányok játszottak. A családban is volt hangszer, testvérbátyja hegedült. Illyés a cigányzenét sohasem bírta: a részeg nagybácsik ordibálását juttatta eszébe, rossz szájízzel. A slágereket és sanzonokat viszont érzelmességük miatt nem szívlelte. Igaz művészettel, az érzések igaz kifejezésével - Rácegres elhagyása óta - először