Vadas Ferenc: Puszták - nevek – emberek (Szekszárd, 1982)

"Puszta magyarul nemcsak azt a regényesen szabad, jervégtelenség legelőt jelenti, amelyben Petőfi mésinek körme dobog,,." A dunántúli puszta sajátos teülésforma, a nagybirtok Jellegzetes képződménye,gazági központja, urai önkénye és öntörvénye szerint mu ő olyan organizmus, amelynek nemcsak sajátos érzelem ága, de külön etikája is volt. Álomvilága és szókinteljesen egyedülálló. 1945 óta az országban sok minden megváltozott, de és annyira, mint a puszta. Földosztás és tagosítás, olitika szülte szétaprózás és a gazdaság sürgette esítés közti idő évekkel mérhető, miként a tej liteben, a többtermék tonnákkal, a traktorok lóerőben darabszámmal. A pusztákról beszélő nevek ennyire egtan nem mérnek, csupán jeleznek, utalnak a változára azzal, hogy némelyek a peremre kerülnek, a közbedből kikopnak. Nemcsak a városi gyerekek, a falusiis nehezen boldogulnak pl. a járomszöggel: gépalkatízt, fegyvert, nonfiguratív műalkotást vélnek felfelni benne. A jószágigazgatóban a mesterséges megter;enyítő állomás vezetőjét látják, a kasznárról meg lenséggel semmit sem hallottak; a hercegek, grófok ízemosódott elnyomó figurák. Intéző, ispán, csirás:da, fjöbölyös és gulyás; segédtiszt, számtartó, kis*es és summáslány; kasznár és konvenció, a pusztala( mindennapjaiba nőtt, még álmaikba is beleszőtt foLmak ós szavak a köznyelvben ritkulnak, elavulnak, )k a múlt idézeteként említődnek.