Szakály Ferenc: Ami Tolna vármegye középkori okleveleiből megmaradt 1314-1525 (Wosinsky Mór Múzeum, Szekszárd, 1998)

Bevezetés - Amit a megyerendszerről tudni kell

takfel. Csák Máté tartományúr halála után az 1320-as évekből maradt ránk több felvidéki megye (Bars, Trencsén) nemesi megyei létét igazoló oklevél. A nemesi megye — amelynek kialakulása egyenetlen területi megoszlásban évszázados folyamat volt — éppen I. Lajos korában nyerte el oly jellemző és hosszú ideig fenálló formáját. A howor-rendszer ismeretében külön elbírálás alá esnek azok a megyék, ahol nem volt királyi vár, jelentős királyi vagy királynéi birtok, s amelyeknek ispánsága így nem minősült honornzk. Ezekben a megyékben — ide sorolható pl. Bodrog, Gömör, Szabolcs, Győr és Zala — tisztábban érvényesült a nemesi vezetés. A magyarországi vármegyék többségének ispánsága ^oworként jutott egy-egy báró kezébe, ez azonban nem jelentett akadályt a nemesi megye kialakulásában. Külön kategóriát képezett Erdély és Szlavónia, ahol e területek ispánjai nem a királytól, hanem a vajdától, iiletve a bántól függtek, tőlük nyerték el megbízásukat, és területükön korlátozott autonómiájú nemesi megyék jöttek létre. A nemesi megye közigazgatási szervezet és egyben igazságszolgáltatási fórum volt. A megyei szervezet nem fogta át az ország egészét, a régebbi idők kiváltságainak következtében számos népelem megőrizte különállását a megyei szervezettől, s így biztosította saját önkormányzatát. Ilyen kiváltsággal rendelkeztek a szászok a Felvidéken, valamint Észak- és Dél-Erdélyben, továbbá Erdélyben a székelyek, az ország több pontján egy tömbben élő kunok, valamint a jászok. Saját ispánjuk (comes Byssenorum) alá tartoztak a besenyők, míg a zsidók továbbra is királyi tulajdonban voltak, s éppen I. Lajos óta ismerjük a felettük főhatóságot gyakorló országos zsidóbíró (iudex Iudeorum totius regni) tisztet. A megyékben is számos olyan terület vagy személy létezett, amelyek, illetve akik mentességet élveztek a megyei joghatóság alól. Ilyenek voltak mindenekelőtt a kiváltságolt városok, némi megszorítással a királyi várak. A városok autonómiája megnőtt I. Lajos uralkodásának végére, önálló ítélőszékük jött létre, és esetükben nem az országos jog, hanem a városi jog érvényesült. A királyi vár és tartozékai felett — a honor alapján — az ispán, illetve a várnagy (vagy alispán), tehát a nemesi megye tisztségviselője rendelkezett joghatósággal, de ebbe a folyamatba a nemesi megye „lelkét" jelentő szolgabíráknak nem volt beleszólásuk. Mentesek voltak a megyei ítélkezés alól azok a személyek is, akiket a király egyedi kiváltságok alapján az udvar bírói joghatósága alá helyezett. A XIV. századi Magyarországot mind a közigazgatás, mind pedig az ezzel szorosan összefüggő igazságszolgáltatás területén nagyfokú tarkaság jellemezte. Ennek ellenére a nemesi megye joghatósága széles körben érvényesült. A megye területén ez a jog egyformán kiterjedt a nemesekre, a nem kiváltságolt városok lakóira és a jobbágyokra. Ez a körülmény megkövetelte, hogy a XIV. századra a megyéknek szilárdan kialakult határaik legyenek. A rendszeres közélet állandó megyeközpontot igényelt. Ez a folyamat I. Lajos korára még korántsem zárult le, de számos esetben a megye már ekkor „meglelte" végleges székhelyét, ahol rendszeresen ülésezett a megyei hatóság. Ez ritkán esett egybe az egykori királyi vármegye székhelyével (mint pl. Pozsony esetében), a nemesi megye gyakran olyan helyet keresett magának, ahol bárói vagy egyéb nyomástól függetlenül fejthette ki tevékenységét. Szabolcs megye gyűléseit immár nagy rendszerességgel Kallón tartotta, de Zala esetében még ingadozott a megyeszékhely Kehida, Kapornak, Mándhida, Tapolca (sőt még más települések) között. A nemesi megye tisztikarát az ispán (a XV. századtól olykor főispánnak nevezve), az alispán, a szolgabírák és a megyei jegyző alkották. Az ispánt (comes, majd supremus comes) a király állította a megye élére „tetszése tartamára", vagyis bármikor elmozdíthatta onnan. Az ispáni tisztet a szorosabb értelemben vett Magyarországon — egyetlen kivételtől eltekintve — I. Lajos korában mindig világiak töltötték be. A kivételt Esztergom megye jelentette, ahol V. István óta a mindenkori esztergomi érsek viselte a megye örökös főispáni tisztét. (Szlavóniai megyék esetében olykor előfordult, hogy az ispáni tisztet egyházi személy tartotta kezében.) Gyakori volt, hogy egy báró több megye ispáni tisztét viselte, ráadásul nemritkán országos főméltóságot is betöltött. Az ispánnak nem állt módjában, hogy személyesen irányítsa a megyét. A báró honor-