Szakály Ferenc: id. Hollós László élete és munkássága (Szekszárd, 1989)

II. Kecskeméti évek (1891-1911) - 8. A Kacsóh-affér (1911)

végrendeletemet még akkor sem változtattam meg, amikor a Múzeumhoz áthelyezésemért beadott kérvényem el lett utasítva. A halál természetszerűleg megbékített volna az igazságtalansággal, de életemben nem akartam átadni annak az intézetnek, mely elutasította személyemet. És most, amikor gyűjteményem még, ki is lett lakoltatva, azt inkább megsemmisítettem, semhogy gombáimmal a Nemzeti Múzeum himnuszára pályáztam volna. Amint látszik, nagyon is gondoltam a Magyar Nemzeti Múzeumra. Nem vagyok hirtelen haragú, a pulykamérget csak hírből ismerem, de birkatürelemmel sem áldott meg a kegyetlen természet. Pedig Magyarországon erre lett volna a legnagyobb szükségem. Elhiheti Florestán, hogy az »üldözött, félreismert magyar tudós« névért a két első jelző nélkül is feleslegesnek tartottam pózzal, vagy akár anélkül, feltüzelni egy gyűjteményt. A »magyar tudos« névnek éppen annyi hasznát vettem éppen úgy, mint annak a gombafogadó himnusznak. Azon egy cseppet sem csodálkozom, hogy az újsággyárosok képtelenek megérteni, hogyan tudtam egy 20 éven keresztül összehordott értékes gyűjteményt az igazság oltárán hideg vérrel feláldozni. Az aki az igazságot lábbal tapossa, annak nem lehet érzéke az igazság iránt. Magyaroszág és a Balkán flórájának legalaposabb tudósa, gyűjteményem megsemmisítéséről az újságokból értesülvén, így ír: »Ismerve a nálunk uralkodó viszonyokat, nem csodálkozom, de csodálom azt a bátor embert, aki férfias daccal mer továbbmenni a maga elé kitűzött úton és aki jellemének oly áldozatot tud hozni, mint hozott Tanár úr. Mint botanikus sajnálom gyűjteményének elvesztet, mert jönnie kell egy jobb kornak, amelyben Tanár úr érdemeit megbecsülték volna, de mint ember kalapot emelek. Sorsa élénken emlékeztet Büchel Antal sorsára, aki innen kivándorolt, s elutazása előtt a még nála lévő tudományos munkáit mind elégette.» »Az Est«-ben megjelent nyilatkozatában azt mondja Kacsóh úr: » Végül megemlítem, hogy előre figyelmeztettem Hollós urat, hogy gyűjteményét akár a Nemzeti Múzeum, akár a Városi Múzeum örömmel és hálával fogadná.« Engemet gyűjteményem dolgában figyelmeztetni, még a hozzáértőknek is, teljesen felesleges. Gyermekkorom óta gyűjtő vagyok. A tényállás egyébként a következő: Mikor gyűjteményemből már csak hat skatulya maradt hátra, akkor értesült a dologról az igazgató úr, s azt mondta: »Miert nem adod a Nemzeti Múzeumnak« Erre tréfásan azt feleltem: »Hatha ott sincs hely!« Ezután azt tanácsolta: »Tetesd a padlásra, vagy végy ki hónapos szobat.« Félek, hogy kedves jóakaróim dicsekvésnek fogják fel, ha irodalmi munkásságomat tárgyalom, de kénytelen vagyok vele, mert szorosan összefügg gyűjteményemmel. Az újságok a »gyönyöru gombagyujtemenyt« emlegették - mit nem láttak -, de arra nem