Szakály Ferenc: id. Hollós László élete és munkássága (Szekszárd, 1989)

II. Kecskeméti évek (1891-1911) - 8. A Kacsóh-affér (1911)

ni álmait. Miért nem adnak neki a Múzeumban valami pozíciót? Miért nem gondoskodik róla a minisztérium? Kötelessége és lehetetlen, hogy ezt a kötelességét ne teljesítse, (p. á.)" (1911, aug. 17.) A vélemények természetesen továbbra is megoszlottak aszerint, hogy ki, milyen mértékben ismerte a helyzetet. Érdekes még megnézni néhány más lapot is, miként vélekednek az esetről: A „Kecskeméti Újság" 1911. augusztus 10-én írja: „Az a bizonyos, hogy az iskolának a növendékek célját kell szolgálni, és az iskolában csakis ez az érdek lehet döntő. A földrengés után láttuk a kecskeméti reáliskolát, valóban szánalmas épület, ott minden helyre szükség van. De viszont, ha egy világritka gyűjtemény van valamelyik városban, arról gondoskodni kell, akár a minisztériumnak, akár a társadalomnak. Ez viszont nemzeti érdek." A „Kecskeméti Újság" 1911. évi augusztus 15-i számában a következőket olvassuk: „Él Kecskeméten egy kiváló tudós, a puritán emberek mintaképe, tudós a tudósok között, ember, aki csak dolgozni tanult meg, s kinek neve, munkássága révén fogalommá lett egy egész világban. Dr. Hollós László, a magyar nemzet büszkesége, ki munkásságával, rövid évtizedek alatt többet használt a magyar kultúrának, s a magyar nép dicsőségének, mint százezer más ember. És nemzetünk e büszkeségének létezéséről, kire áhítatos tekintettel néz a távoli kelet tudós fia, a magyar nemzet, a mi népünk nem vett tudomást. Dr. Hollós László dolgozott, mint a hangya, törhetetlen szorgalommal, emberfeletti erővel. Tudták, hogy dolgozik, tudhatták volna, hogy a magyar kultúrának dolgozik, s alig akadt, alig volt egy tucat ember, ki meleg szívvel néha-néha a nagy tudóshoz elvándorolt volna, hogy a kitűnő emberek legkitűnőbbjének érdeklődésével háláját rótta volna le. Megérdemelte volna, sokkalta inkább, mint azt a sok keserűséget, melynek részese volt csak azért, mert mint puritán jellem, mint a tudománynak felkent papja, az élet piacáról dolgozószobájának szentélyébe vonult vissza. Üldözték az agyonhallgatással, üldözték a mellőzéssel, üldözték mindaddig, mígcsak ki nem bújt szentélyéből. És a nagyjellemű férfi akkor sem ellenségei ellen fordult, hanem azzal a vasmarokkal, amely évtizedeken át csak a munkát ismerte, azzal az acél szívvel, mely a tudományon kívül minden érzést háttérbe szorított az emberben, a maga legnagyobb kincsét, küzdelmes munkásságának gyümölcsét, világhírű gyűjteményét semmisítette meg. A legtisztább lelkű férfiúnak szorították öklébe a gyilkoló fegyvert, ám vegyék most magukra a mérhetetlen pusztulást. Vegye lelkére a magyar nemzet, hogy egy szegény tudós élete derekán roppant össze, hogy ez a tudós világhíréhez még