Mészáros Gyula: Szekszárd és környéke török díszítésű kerámia emlékei (Szekszárd, 1968)

híjával a fazekasmesterséghez szükséges természetes nyersanyagoknak. Váralja például a fehér földet, Szekszárd a „gerencsérföldet" adta. Utóbbiról tanúskodik többek között az a „Contractus", mely 1799-ben köttetett a „szexárdi M. Uraság" és a „Szexárd Mező Városában lakozó" fazekas céhbeli mesterek között. E szerint megengedtetik a helybeli fazekasoknak, hogy a „Szexárdi határban, Haramja Kút, Gulyás Völgy, Remete Hegy és Bentze völgyi Erdőkben, Mesterségekhez Szükséges Gerentsér földet, vagy-is agyagot esztendőnként magok szükségére, elegendőt hordhassanak". Nem kétséges, hogy az itt bemutatott, részben hivatkozott későtörök és törököskésőhabános agyagedény leletek típusai, változatai a felhozott néhány lelőhelyen kívül másutt is előkerültek már, főleg az egykori hódoltság lakott területein, XVIIXVIII. századi kultúrrétegekből. Ásatásaink során azonban nem egyszer elhanyagoltuk ezt a színes mázú, ún. „recens" anyagként kezelt népi kerámiai töredékanyagot. Pedig sokszor ezekben a több figyelmet érdemlő leletekben rejlik egy-egy terület török, vagy törökkori délszláv és magyar kerámiája továbbélésének, átvételének, elhalásának, vagy megváltozásának titka, nemkülönben a kereskedelmi kisugárzások, esetleg mesterhelyváltoztatások irányának, megtett útjainak tárgyi bizonyítéka. Nálunk a sásleveles díszű, forgórózsás kerámiát általában két kategóriába sorolták eddig: Vagy a törököknek tulajdonították azt, (XVI-XVII. század), vagy pedig a XIX. század közepéről származtatták, ez esetben mint ún. „SÁRKÖZI" kerámiát. 150 esztendő nagy Idő az agyagipar történetében is. Hol pihent volna addig a török motívumkincs, ha például a szekszárdi és Szekszárd-környéki gerencsérek csak a XIX. század közepén vették elő újból? A mórágyi, de főleg a szekszárdi, bemutatott ásatag leletek bizonysága szerint a törökös kerámia nálunk az egész XVIII. század folyamán végigvonult és virágzott, ragyogó pompájában, átszőve itáliai, magyar és későhabán-későbarokk elemekkel, folytatásaként és tanújaként egy korábbi, későközépkori kerámiaművességnek és díszítő művészetnek. Amennyiben pedig már a törökök számára is készült a visegrádi és mórágyi, teljes belső felületet díszítő sáslevél-mintás tálsaedény-csoport, ezek keltezése a XVII. század második felénél, illetve utolsó harmadánál korábbi időre nem nyúlhat vissza, már csak a levélzetet át- meg átszövő későhabán motívumok ténye miatt sem (Lásd: VII. t. anyaga és XVII-XVIII. századi motívumgyűjtemény). Ismertetésünk középpontjába a szekszárdi fazekaskemence maradvány leletanyagát helyeztük, mivel a környéken itt történt múzeum által ellenőrzött, XVIII. századi törökös égetőkemencé»ek - bár csak részleges - feltárása. Egyébként ma Szekszárd az egyetlen pontja Tolna megyének, sőt hazánknak, ahol a régi, hagyományos törökös, sárközi kerámiadíszítő minták alkalmazása a Németh-Tamás-Steig dinasztiákon keresztül, megszakítás nélkül, tovább él.