Lőrincz Aladárné: Bukovinai székely szőttesek – technikák és mintalapok (Wosinsky Mór Múzeum, Szekszárd, 2000)

Előszó

Előszó A bukovinai Istensegítsen 1929. december 12-én Molnár Vincéinek és Szőts Annának lánya született. A Vilma nevet kapta. Ennek a kislánynak a legszebb gyermekkori emlékei közé tartozik a húsvét vasárnap, amikor a templomban gyönyörű szőttesekkel takarták le az ételszentelésre hozott kosarakat. Ez a vonzódás a szőttesekhez egész életén át kísérte. Hihetetlen jó érzékkel fedezte fel a leggazdagabb, legősibb minta- és csík-variációkat. Ajándékként tudort örülni egy-egy új mintának, amit felfedezett. Hacsak tehette, a szövőszékbe ült, és megszőtte a fejében halmozódó mintákat, előrajzolás, papíron való hosszas tervezgetés nélkül. A szőttesei ugyanazt a komolyságot, egyszerűséget és lelkületet viszik tovább, mint ami a régi erdélyi és a legszebb bukovinai szőttesek jellemzője. Nincs rajta más, csak az, ami kell. A csíkok olyan szélesek, mint amilyennek lenniük kell, a mesterke az, ami a párnamintához illik és a kompozíció a lehető legtökéletesebb. A gyűjtésnél és a mintarajzolásnál ezért is okozott neki nagy gondot az, hogy a kockás papír megőrzi ugyan a mintát, de nem képes az érzékeny csík- és mintaszélességeket visszatükrözni, pedig ezek adják a szőttesek lelkét. Gyűjtés közben ritkán használta a mérőszalagot. Amikor gyorsan-gyorsan le kellett „vennie" a mintát, egy papír széléhez odafogta a szőttest, s kis vonalakkaljelölte a csíkok rendjét. Ez elég volt számára ahhoz, hogy ujjaiban és a fejében megőrzött ritmusra emlékeztessen. Nem néprajzosként, de leírta melyik minta kitől és honnan származott. Egynéhány szokást is feljegyzett mellé. Arra törekedett, hogy megőrizze a mintákat, de végül is, amit szőtt, az nem a régiek másolata. Továbbvivője ő ennek a bukovinai szőttes kultúrának. Ha a sors nem hozza őt el egész népével együtt ide a Völgységbe, biztos vagyok abban, hogy ott is szőtt volna - ha egy kissé más alapanyagokból is -, de ugyanilyen lelkesen. Akkor érzi jól magát, ha csendesen, elvonulva dolgozhat. Tehetségének és szorgalmának eredménye mindannyiunk kincse. A mintakönyvei alapján sok fiatal próbálkozott és próbálkozik a Bukovinából származó székely minták szövésével. Mindegyik próbálkozás olyan „Lőrincz Vilmás". Jobban hasonlít Lőrincz Aladárné szövés-stílusára, mint a régi bukovinai szőttesekre. A szövéstechnikákat Bukovinában sem ismerte minden asszony. Napjainkban már alig találni valakit, aki be tudja fűzni a négynyüstös szőttesek felvetését a nyüstökbe, a régi módszer szerint. Külön nagy öröm nekünk - akik szeretünk szőni -, hogy Ő mindezeket még tudja, leírja és megtanítja nekünk. „Jobb lenne munka közben megmutatni, mint leírni" - mondogatta, és elkészített néhány hengert, rajta a láncfonalakkal, a befűzött nyüstökkel, bordával. Ezek minden írásnál pontosabban őrzik a technikát, de hiányzik még a lábítókötés és a lábítók lenyomásának a sorrendje, mert ez is meghatározó a mintánál. Hasonlóan nehéz a nyüstkötés leírása is. Az ő korosztályához tartozó székelyek élete és műveltsége tükrözi az átmenet korszakát. Bukovina, Bácska, Magyarország. A háború és a menekülés meghatározó az életükben. Szülőföldjük, Bukovina a gyermekkori emlékek színhelye. Az anyanyelvük - a szüleiktől, nagy szüleiktől hallott szavak és hangsúlyok - felismerhetők a beszédükben, ugyanakkor nagyon sokat tanultak, átvettek a környezetükből. Az itt-ott felbukkanó régi szavakat, mintha szégyellenék, kijavítják. Bukovinai emlékeik - mint a gyermeké - néhol élesek, más dolgok viszont már elhalványultak. A beszélgetések, összejövetelek sokat segítenek ezen. Igaz, hogy fellazultak a régi kötelékek, de ha találkozik két székely, azonnal felelevenítik a régi emlékeket az ősökről, a szülőföldről.