Lőrincz Aladárné: Bukovinai székely szőttesek – technikák és mintalapok (Wosinsky Mór Múzeum, Szekszárd, 2000)
A leggyakoribb szőttesfajták - Takargatók - Kendedzők
A leggyakoribb szőttesfajták Takargatok: Az egyszerű kétnyüstös szőttesek között a legfontosabbak voltak a takargatok. Ebből kellett a legtöbb. Régebben kenderből készültek, később pamutból. Egyszerű vásznak ezek, fehérek, a szélükön bordó vagy fekete csíkkal. Borozdásnak nevezték. Díszítették csavart, balogolásos mintával is: bal kézzel csavarták, sirítették a szálakat bele. 4 fekete szál között l-l fehér szál adja a récefogas mintát. A takargatok mérete általában 90 x 47 cm. Sokféle célra használták a háztartásban. A legszebbeket - a szedetteseket, varrottasokat - ünnepi alkalmakon vették elő pl. húsvétkor kokonya szentelésre, amikor a templom udvarán több sorban álltak a kosarak húsvéti ételekkel, írott tojással, kokonya-kaláccsal megrakottan. Ahány kosár, annyiféle takargató. (A kokonya nem más, mint egy lábasba helyezett, kerekre fonott kelt kalács, amit túró, cukor, tojás, fahéj keverékkel takartak be. A szélére vékony, fonott tésztakoszorút tettek és az egészet bekenték tojással.) Kendedzők: A szentképre való dísztörölközők, kendedzők tartoznak a legrégibb szőttesek közé, ezekkel díszítették a fehérre meszelt szobákat: az ünneplő szobát, a nagyházat, de a kicsiházat, a mindennapos szobát is. A falra, az ágy fölé szentképet akasztottak, aminek alsó széle két szögre támaszkodott és egy kicsit előrebukott. Felső szélére tették a dísztörölközőt, aminek két vége egyenletesen lelógott a kép mellett. A mérete általában 110x37-38 cm. A közepe fehér, néha egy-egy csíkkal, a két széle szélesebb csíkozással vagy szedettes mintával díszített és rojtozott. A rojtozás különbözött a falvakban. Az andrásfalviak úgy szőtték bele az anyagba a rojtot, mint a festékesnél, színe bordó-fekete-fehér. Az istensegítsiek prámázták, azsúrozták a két szélét, bogozták a fehér rojtot. Előfordult olyan is, hogy nem tettek vendégrojtot, csak úgy hagyták azsúrozva a mejkje roj íjával. Csak dísznek használták, alapanyaga gyapot. Két nyüsttel szőtték, a nyüstök is ritkábbak. A bordába egyesével fűzték a szálakat. Nevezték ezt a szövést másodegyesnek is, mert ha nagyon sűrű a borda, akkor csak minden második bordafokba fűztek egy-egy szálat. Az volt a fontos, hogy jól ráverődjön az ontokja. A mejkje szinte nem is látszott. A csíkok ezért élesek és a szedés is szép. A bordó és fekete csíkokat olyan vékony pamutból szőtték, mint középen a fehéret, a mintaszedést vastagabb bordó fonalból készítették. (Fejtős fonalnak nevezték.) A minták sokfélék, szélesek és közte szedettes mintarészek is vannak. A leggyakoribbak a balogolásos, csíkos, récefogas, gyöngyszemes, pálcikás. A csíkok ritmusa itt a legszebb. Az 1920-as években elkezdték a szobák falát - ott Bukovinában is - színesre festeni, a díszes kendők lekerültek a falról. A temetéseken használták legtovább. Papnak, kántornak gyertyára csavarva, a keresztvivőnek a keresztre és a Szent Mihály lovára (halott szállító) kötözték oda. Utóbbit aszerint díszítették fel, hogy ki volt a halott: férfi, nő, gyermek, idős vagy fiatal.
