Lőrincz Aladárné: Bukovinai székely szőttesek – technikák és mintalapok (Wosinsky Mór Múzeum, Szekszárd, 2000)

A kendertől a szőttesig - A fonal felvetése

A fonal felvetése: A felvetés úgy kezdődik, hogy két egyforma gomolyát készítünk elő, mind a kettőnek a végét megkeressük, összefogjuk, s összekötjük. Ezt az összekötött fonalat beleakasztjuk a vetőfába erősített kis fába, és csinálunk egy eresztet a fonalból, kettéválasztjuk, de csak két vetőközt, majd a két szálat összefogva vezetjük tovább a vetőfán, tenyérnyi szélességben, s így vezetjük felfelé körbe-körbe, míg tízszer körbeérünk. Ily módon 10 vetőközt vetettünk. Egy vetőköz kb. 3 méter. Mikor felérünk a kívánt helyre, ott is van egy csép, aminek a vége 5 cm-rel kijjebb van. Ebbe felülről beleakasztjuk, s fölfelé vezetjük a fonalat, s akkor ugyanazon a vonalon, ahol az előbb vittük föl, azon a vonalon jövünk vissza, lefelé. Amikor leértünk oda, ahol elkezdtük, ott alulról felfelé akasztjuk a fonalat. Ha kiegyenesítenénk az egész fonalat, akkor egy nagy nyolcas számot látnánk. így addig megyünk le és fel a fonállal, amíg a megtervezett szélességet, fonalszámot elérjük. A felvetésnél vigyázni kell, hogy véletlenül se tévesszük el a vonalat, mert akkor kabollát csinálunk. A kabollának azt nevezzük, mikor a szálat nem egymásra vezetjük, hanem egy közt kihagyva átlépünk egy másik közbe. így az a két szál egy közzel rövidebb marad, s amikor levesszük a fonalat a vetőfáról, akkor ez a két szál mindig akadályoz a munkában. A fonalat úgy vesszük le a vetőfáról, hogy előbb a keresztjét összekötjük fönt is és lent is. Fönt a hurokszerü keresztjében áthúzzuk láncszerűen a fonalat. Két kézzel szedegetjük egymásba a hurkokat, közben ügyelünk, hogy ne szaladjon le a fonal a vetőfáról. Ezt két ember szokta végezni. A láncolást addig csináljuk, míg a végére érünk. Egy csomóban lesz előttünk a fonal, mint egy fonott kalács. Azt is mondjuk, hogy megcsináltuk a kalácsot. Tehát a fölső keresztje marad alul. Az alsó keresztje lesz a kalács tetején, ezt fűzzük majd bele aponkostorba, amikor a szövőszékhez kerül a fonal. Amikor már lehetett fonalat vásárolni, szívesebben használták azt, mert jobban, szebben, gyorsabban lehetett vele dolgozni. Egy darabig még vegyesen használták a kétféle anyagot, úgy hívták: esszevetett (összevetett). Felvetéskor egy gomolya kendert, s egy gomolya vásárolt fonalat fogtak egybe, s úgy tették a vetőfára. Szövéskor kenderrel vagy gyapottal öltötték le. Az összevetett vászonhoz épp olyan nyüstöt és bordát használtak, mint a legfinomabb vászonhoz, ebből az anyagból készültek az ingek, gatyák. A mosott gyapjú kiválogatása, tépése főleg az öregasszonyok dolga volt. Papírba csavarták, s felkötötték a guzsalyra. Külön választották a ruhának való, s külön a rövid gyapjút, amit lópokrócnak, csergének, festékesnek használtak. A finomabbra font gyapjút két nyüstbe szőtték meg, azt vitték a ványolóba. A racka birka barna, durvább szőréből készült a mentává, a szokmány. A finomabb, fehér gyapjúból varrták a férfiak harisnyáját. A csergének valót négy nyüstbe szőtték. Sima négyesre fogdosták be. Úgy vetették fel, hogy barna és fehér is volt a mejkje, az ontokja szintén, így lett kockás. A cserge ontokja lehetett durvább, vastagabb is. Ezt is ványoltatták, s még fel is bolyhoztatták. (Tüskés ágat tettek a vízbe, attól lett bolyhos - mondták.) A festékeshez sirített kenderszálat vetettek fel, két nyüsttel szőtték, a gyapjút színesre festették hozzá. Később a festett gyapjút szintén megvásárolták. Ezt nem kallózták, nem mosták. Nem mindennapi használatra készült. A vetett ágyba tették, vagy a lányok ládájába hozományként. A saját használatú szőtteseknél bordó, fehér, sárga, zöld és lila színeket - néha feketét használtak. A mintája többnyire kicsivirágos vagy nagyvirágos.