Lőrincz Aladárné: Bukovinai székely szőttesek – technikák és mintalapok (Wosinsky Mór Múzeum, Szekszárd, 2000)

A kendertől a szőttesig - A kenderről és a fonalról

A kendertől a szőttesig A kenderről és a fonalról: Régen, amikor az asszonyok dolga volt a fonás, szövés, a család számára a ruhanemű készítése, beosztották egész évre ezt a munkát. Maguk termelték az alapanyagot is hozzá. A kenderföldek a határ legjobb földjei voltak. A kendert kora tavaszkor vetették el úgy, mint a gabonát, zsákból. A kenderzsák sarkába tettek egy pityókát, megkötötték egy madzaggal, a madzag másik végét a zsák szájához rögzítették s a vállikra akasztották. Belé-belé nyúltak, s szórták a magot szép egyenletesen. Virágzáskor kinyűtték, kévékbe kötötték és felállítva száradni hagyták. A magnak való kendert a krumpli és a kukoricaföld szélére vetették, ritkára, hogy jól megnőjön, ezt hívták haldán kendernek, ezen érett be a mag. Amikor a virágos kendernek leszáradt a levele, belenyúltak a kéve belsejébe, hogy megnézzék elég száraz-e már. Ha száraz volt, kocsikra rakták, s elvitték az áztatóba, a folyóra. Az időjárástól függött, hogy meddig ázott: nyolc napig vagy három hétig. A kévéket jól kimosták, mert ha nem ezt tették, a későbbi munkáknál nagyon porzott, s nem lehetett vele dolgozni. Előbb a vízparton kiteregetve, majd kévékbe kötve szárították. Töréspróbát csináltak, hogy megfelel-e a tilolásra, amihez jó meleg, száraz idő kellett. Tilolás után vonogolták, lehelték (gerebenezték). Télen fonták meg a kendert, guzsallyal. A lábuk közé fogták a guzsalyt, kicsit megdőltek, hogy hosszút tudjanak fonni, sodorni. Két vagy négy orsója volt egy-egy asszonynak. Ha az orsó megtelt, valamelyik gyermek befogta a két végét a tenyere közé s úgy forgott az orsó, míg gomolyába tekerték. Nem csináltak nagy gomolyát, mert nedves volt a kender a rágástól. A kész gomolyákat motollára tekerték. Nagy motring lett belőle. Kétfelől összekötötték, forró, hamulúgos vízben megmosták, áztatták, majd kivitték a folyóra és kimosták belőle a lúgot. Napon szárították, fehérítették. A motringokat tekerőlevélre tették és gomolyába tekerték, jó keményre. Ha kellett, összesodortak két szálat a mejkjének, ha nem, akkor úgy hagyták. Sok bosszúságot okozott a fonal: ha nagyon meg találták sodorni, összepödrődött, s nehéz volt vele dolgozni. Ha nem sodorták meg elég erősre és megfeszítették felvetéskor vagy szövés közben, egyszerűen szétcsúszott a fonal. A szálak egymáshoz értek, súrolták, koptatták egymást és sok lett a szakadt. A fonal felvetését a legidősebb asszony kezdeményezte: „No, halljátok-e, szövőt kell feltenni, met erőst hamar eltelik a nagybőt s addigra meg kell legyen a szőnivaló. Készüljünk csak essze, mit es szőjjünk meg most előre?" Mindig azt csinálták meg először, amire a családnak legnagyobb szüksége volt. Ruhaneműnek valót, végvásznat törölközőknek vagy más egyebet. Hétköznapi dolgokhoz a gyöngébb minőségű kendert használták fel, de ezt is meg tudták fonni szép finomra, aztán ezt engedték össze két ágba, ezt sirítettnek (két szálból összesodort fonal) nevezték. A sirített fonalból jó vásznat lehetett készíteni: lepedőt, kendedzőt, gatyát szőttek belőle, mert tartós volt. A vetőfa függőleges, középen 2 méter hosszú rúd, amihez körbe 4 oszlopot erősítettek. A vetőfát kint állították fel úgy, hogy egyik fele a földön, a másik fele fenn, a gerendáról foroghasson.