Balázs Kovács Sándor - Deli Erzsébet: Kézművesek, népi iparművészek Tolna megyében. (Wosinsky Mór Múzeum, Szekszárd, 1999)

„…a szépség kertjében…” (D. E. ) - 17. Józsa Bálintné - 18. Lőrincz Aladárné (18-21. D. E.)

Lőrincz Aladárné (szül. Molnár Vilma) szövő, a népművészet mestere - ELŐDÖK ÉS UTÓDOK Ha egyszer valaki megrajzolja a Bukovinából elszármazott Lőrinczlmre (Istensegíts, 1904-Majos, 1995.) családfáját, valószínű, hogy annak majd mindegyik ágára jut egy-egy - ha nem is mind művész -, de a művészet vagy a kézművesség valamely területén jeles alkotó. O foglalta könyvbe nemcsak azt a megpróbáltatásokkal teli utat, amelyet a család az áttelepülés során átélt, hanem ezen keresztül egy népcsoport 20. századi küzdelmét is bemutatta. Az átélt élmények megjelentek fafaragó művészetében is. Felmenői, hozzátartozói között volt, ki még Kodály Zoltánnak énekelte a népdalokat. Hímző, szövő múltban és jelenben nem is egy, népviselet- és hangszerkészítő, festőművész, textiltervező iparművész, fazekas, aranyműves. Az egészen ifjak a tojáshímekkel kezdik a népművészettel való ismerkedést. Nem véletlen, hogy néprajzkutatónak készülő dédunoka is akad. Lőrincz Aladárné, Vilma néni (Istensegíts, 1929. dec. 12.) családjában is öröklődött a szövés, hímzés tudománya: édesanyja, anyósa egyaránt művelte. Kicsi gyerekkortól volt kitől tanulni. 1949-ben Majoson kötött házassága Lőrincz Aladárral - aki a szövőszék, az „osztováta" faragásának nagymestere - immáron 50 éve bír ki minden nehézséget. Férje első számú segítőtársa volt abban, hogy ideje egy részét - az otthoni asszonyi teendők és a gyermekek nevelése mellett - a szövésnek szentelhesse. „1962-ben történt Babus Jolán muzeológussal való találkozásom, akinek biztatására és ösztönzésére kezdtem el rajzolgatni azokat a darabokat, amik éppen a szemem előtt voltak. Időnként meglátogatott és megnézte, mit csinálok. Szégyelltem, ha nem sikerült őt megörvendeztetni egy-egy szép darabbal, amit frissen gyűjtöttem. így ismertem és szerettem meg saját népem művészetét és azon vettem észre magam, hogy már nem tudom abbahagyni, már az életemhez tartozik. Most tisztán látom és tapasztalom, hogy amit az 1960-as években gyűjtöttem, az ma már elérhetetlen." Miközben a felkutatott és kölcsönkért textilekről „pontosan, szálszámolással leírta a mustrát, nemcsak e mesterség fogásait és a mintaelemek százait ismerte meg, hanem megtanulta a szerkesztés íratlan törvényeit, sajátos hagyományát, a népművészet megfogalmazatlan esztétikáját... Ez a hatalmas, nehéz munkával megszerzett anyagismeret tette őt művésszé, aki újat is mert már alkotni."

3 A gyűjtőmunka eredményei kiadványokban jelentek meg és egy újabb gyűjtemény vár kiadásra. Az elsők között végezte el a megyében a díszítőművészeti tanfolyamot (1966). A vizsgára készülve sokszor elhúzódott egy csendes zugba, hogy tanulhasson. 1964-ben kapta meg az első arany oklevelet egy megyei kiállításon, s akkor kezdte el hinni is, hogy valóban jó és fontos, értékes az, amit csinál. Édesanyja után - akit példaképének tekint - a néprajzosokat említi, akiktől a továbbképzéseken, tanfolyamokon tanulhatott. Majd minden meghirdetett szőttespályázaton, kiállításon részt vett. Rá jellemző szerénységgel, díjait nem tartotta számon, pedig Gránátalma-díj (1975) és több országos I-III. díj (pl. 1968, 1970, 1972, 1974 stb.) és Sárközi-emlékdíj is van közöttük. Nemcsak egyéni, saját tervezésű munkáival, hanem gyermek- és felnőtt szakköreiben végzett eredményes tevékenységével is országos elismerést, hírnevet szerzett. Majoson ma is van még szakköre, amit folyamatosan indított az érdeklődőknek 1963 óta, de tanított