Balázs Kovács Sándor - Deli Erzsébet: Kézművesek, népi iparművészek Tolna megyében. (Wosinsky Mór Múzeum, Szekszárd, 1999)

„…a szépség kertjében…” (D. E. ) - 4. Tamás József

Először Steig Istvánhoz szegődött. Az itt töltött két év hozzásegítette, hogy a fazekasságban ne csak a megélhetés forrását lássa, hanem kísérletező kedvének és kíváncsiságának is utat engedjen. Ennek köszönhető, hogy a fazekasság mellé a kályhás mesterséget is kitanulta Simontornyán, Lukács János kályhásmester műhelyében. A mester a kályhásság minden fortélyát elsajátíttatta vele, még az építést is. Nyolcévi tanulás után 1944-ben sikeres mestervizsgát tett mind a két szakmából. Ettől kezdve arra törekedett, hogy minél hamarabb megkezdhesse önálló tevékenységét saját műhelyben. Erre 1948-ban nyílt lehetősége, amikor Bátaszéken egy megüresedett fazekas házba költözött. Munkásságának ezt az első időszakát, a sárközi kerámia tömeggyártása határozta meg. Innen került 1952-ben Kaposvárra, ahol a Fazekas Szövetkezetben megnyílt előtte a lehetőség elképzeléseinek valóra váltására. Korábbi ismereteit gyarapítva a sárközi fazekasság mellett figyelme a habán kerámia felé fordult. Étkészletein, patikaedényein, söröskupáin, tányérjain, vázáin, gyertyatartóin főleg virágdíszeket alkalmaz. A habán edényeket ujjá formálja és bravúros ecsetkezeléssel művészivé emeli. Több mint negyedszázadon keresztül volt a Kaposvári Fazekas Szövetkezet művészeti vezetője. 1954-ben népi iparművész, 1956ban a Népművészet Mestere. Tamás József fazekas ( 1911 -1966 Szekszárd) Ősei ötödíziglen fazekasok voltak. A sárközi bokályok, korsók, tálak készítését apjától tanulta, de csakhamar igyekezett azt saját elképzelései alapján átalakítani. Megtartva a szekszárdi edények színvilágát, formában páratlanul felgazdagította művészetét. Játékos kedvét korongon agyagba formázta. Sem a múltban, sem a jelenben nem volt olyan fazekasmester, aki hozzá fogható sok emberalakot formált volna. Egyrészüknek funkciót adott, a butella vagy gyertyatartó szerepét töltötték be, de a java önmagáért való figura volt. Nőket és férfiakat egyaránt szerepeltet, és vannak páros jelenetek is. Olykor egész összefüggő sorozatokban kerültek ki a keze alól ezek a különböző méretű cserépemberkék. Emberfejes korsói, férfi és asszonyfigurái, állatalakjai népi humort sugároznak. Mesterségének egy-egy főbb munkaszakaszát figurális kompozíciókban örökítette meg. Kiváló érzékkel formázta a szekszárdi szőlőhegyen szüretelőket, a társaságot mulattató zenészeket éppúgy, mint a nagyokat mondó Háry-figurát. Alakjait színesen, a Sárközben is hagyományos írókás technikával díszítette. A formában nem törekedett az arányok helyes visszaadására. Zömökek, darabosak, olyanok mint sok somogyi pásztorfaragó emberalakjai. Kisebb számban madáralakokat is formált, rendszerint valamilyen gyakorlatias célra. 1939-től fazekas kisiparosként működött, majd 1954-ben népi iparművész, 1958-ban a Népművészet Mestere. Alapító tagja volt a Budapesti Népművészek Szövetkezetének. Nyugtalan, kísérletező, újat kereső művész volt. Állandóan foglalkoztatta a fazekasok nehéz élete. Munkájukat többször ábrázolta. Padlásán mindig akadtak ajándékozni való darabok. Szívesen adott látogatóinak, iskoláknak, művelődési házaknak, hogy minél szélesebb körben felkeltse a népművészet iránti érdeklődést. Pályája és sikerei csúcsán szakmai betegség (ólommérgezés) ragadta el az élők sorából.