Balázs Kovács Sándor - Deli Erzsébet: Kézművesek, népi iparművészek Tolna megyében. (Wosinsky Mór Múzeum, Szekszárd, 1999)

Kézműipari hagyományok Tolna megyében (B. K. S) - Agyag - föld – és kőfeldolgozás, sármunkák

lett önálló iparos. Az 1906. évi milánói világkiállításon sikert aratott Ács (Auerbach) Lipót szekszárdi gimnáziumi tanár tervei alapján készített remekeivel. Ács (Auerbach) Lipót önéletrajzában így írt erről: „Szekszárdon 1901-ben átvettem egy meglévő fazekasműhelyt. A műhely tulajdonosa Steig Flórián primitív ember volt, derék, tisztességes, szorgalmas. Keveset tudott ugyan, de azt, amit tudott, azt kitűnően csinálta. Feladatom volt: megmaradni a népies jelleg mellett, de ezt úgy technikailag, mint általában artisztikus szempontból tökéletesíteni. Steignek volt 2 fia, akik szintén dolgoztak a műhelyben. Különösen a fiatalabbik volt ügyes." E fiú, Steig István (1908-1982) három éven át hallgatója volt a budapesti iparművészeti iskolának, majd 1931-ben önállósította magát. Munkáiért kitüntetésekkel halmozták el. Az agyagot Bátaszék határából hozatta, mert az egyaránt megfelelt a habán és a sárközi termékek előállításához. Ő terjesztette el a jellegzetesen piros és fekete agyagedényeket. A múlt században még jól ismert fazekasokat, a szekszárdi céh egykori tagjait vallotta mestereinek. Steigék ugyanabban a műhelyben, de más kemencében égették a fehér edényt, az ólommázas edényt és a fekete korsót. A céhiratokból kitűnik, hogy a fazekassággal rokon kályhásmesterség művelői többnyire a fazekascéhekhez csatlakoztak. A kályhacsempének s egyéb építőelemnek a fazekasagyagnál tűzállóbb (homokosabb) anyagot szoktak használni. A mezővárosokban: Dombóváron, Hőgyészen stb. dolgoztak kályhás dinasztiák (pl. Dombóváron a Spengler, Hőgyészen a Szűcs). A vályogvetők elsősorban cigányok voltak, akik főleg élelmiszer, termény fejében dolgoztak a megrendelő gazdáknak. Ugyanők voltak a sártapasztás specialistái, melyből a 20. század közepéig még igen sok család megélhetett. A sármunkásokból főleg a 19. század folyamán váltak egyre többen tégla-, cserépégető szakmunkásokká. Egyes helyeken már kezdtek társaságokká szerveződni, vállalkozók már ún. téglagyárakat alakítottak, s a volt téglavetők itt kaptak munkát. Sokan azonban megőrizték függetlenségüket, s önálló, vagy kiscsoportos vállalkozóként a falvakban - ahol erre alkalmas anyag volt - maguk által felállított máglyákban égették a téglát. Főleg a téglaépítkezés adott alapot a kőműves mesterség elterjedéséhez. A gyakorlatban azonban ez a szakma egybefolyt a különböző építő specialistákéval, kik rendszerint bandákba szerveződve vállalkoztak a különböző új és hagyományos falusi épületek elkészítésére. A bandán belül nem volt mindenki képzett szakember. Ács, vagy egy kőműves mester neve alatt dolgoztak, aki nemcsak nevét adta, de irányította is a vállalkozást. Egy-egy ilyen kiváló vállalkozó néhány évtized során, olykor az egész település arculatát képes volt megváltoztatni. Az iparágat a 19. század utolsó harmadában alapvetően kedvező hatások érték: ekkor indultak ugyanis azok a nagyarányú építkezések, amelyek településeink képét egy évszázadra meghatározták. Mivel a településeken élő kőművesmesterek munkaerejét nem kötötték le a helyi megrendelések, ezért pl. a bátaszéki kőművesek rendszeres elfoglaltságot csak vidéken (Sárköz, Bácska) és külföldön, mindenekelőtt Németországban és Törökországban találtak. Az 1870-es évektől kezdve a bátaszéki német kőművesek, ácsok építették az ármentesítések eredményeként meggazdagodott sárközi parasztpolgárok házait. Sajátos építészeti stílust alakítottak ki ezekben a falvakban. A házak hossztengelyükkel merőlegesen kiértek az utca vonaláig, a telket tégla vagy kőutánzatos magas kerítés és hatalmas kétszárnyú tölgyfakapu választotta el az utcától. Az uradalmi épületekre emlékeztető magas házakon az utcai ablakok felett, külön padlásablaksor húzódott. A ház 4-5-6 belső helyiségre oszlott: szobák, konyha, kamra, mosóház, fürdőszoba stb. Ha a telek megengedte, az istálló és ólak is egy vonalban sorakoztak, egyébként L-alakban megtörték a főépületet, vagy a telek másik részén emeltek melléképületeket. Az üveges- és üvegkereskedő mesterek az üveghuták, majd manufaktúrák termékeit hozták forgalomba, illetve csiszolással, foncsorozással, tükörkészítéssel is foglalkoztak. A sík-