Balázs Kovács Sándor - Deli Erzsébet: Kézművesek, népi iparművészek Tolna megyében. (Wosinsky Mór Múzeum, Szekszárd, 1999)

Kézműipari hagyományok Tolna megyében (B. K. S) - Agyag - föld – és kőfeldolgozás, sármunkák

Van egy feltűnd jellegzetessége a mórágyi tálaknak - tányéroknak: az öböl és a szegély gyakran más alapszínű, ha az öböl vörös, akkor a szegély fekete vagy fordítva. A tálas edények legdominánsabb díszítménye - az alapszíntói függetlenül - a hosszú, lendületes, hajladozó szárból és három virágból álló motívum. Jellemzője, hogy a két szélső virág általában nagyobb méretű és kerek (többnyire margaréta), a szár csúcsán lévőt ugyanakkor profilból ábrázolták, és inkább bimbónak látszik. Ahogy Kresz Mária írta: „Mórágyon a virág hosszú száron ingadozik jobbra-balra, szinte táncol, megbontva a szigorú szimmetriát." A futó madár - kakas -, amely a mórágyi tálak egyik jellegzetessége, a 19. század előttről nem ismert, de a többi sárközi központ anyagából is hiányzik, sőt egyetlen másik magyar kerámiaközpont anyagában sem fordul elő. Az 1850-es években kilenc fazekas dolgozott Mórágyon: Kolep János, Kohn Dávid, Glöckner János, Glöckner Henrik, Glöckner Konrád, Böhler János, Salbach Jakab, Salbach János, Link Keresztély. Az utolsó mester, Kolep János volt, aki 1885-ben hagyott fel a mesterséggel és 1902-ben halt meg. A tálakon, bokályokon kívül - amelyek a sárközi házak legfőbb díszei voltak - készültek ebben az időben más edényfélék, így pl. nagyméretűboroskancsó vagy kétfülű lisztes bödönök is, természetesen sokkal jelentéktelenebb számban. Alapvetően a ház díszítésére szolgáló tál, tányér és a bokály volt a legkeresettebb cikk. A környező központok azonban idővel átvették Mórágy piacait, és az 1900-as népszámlálás már nem talált dolgozó fazekast Mórágyon. A mórágyiakkal szemben, Szekszárd fazekasai már korán céhbe szerveződtek. A 17-18. századi táltöredékek alapján egyértelmű, hogy itt magas szintű városi fazekasság virágzott korábban is. Az irókás tálas edények folyatott mázas, valamint fésűs technikával is készültek, és erős balkáni kapcsolatot mutatnak. Munkáikat nézve „Szekszárdon vegyes edényt égettek, mindent: mázast, mázatlant, tűzállót is." 1794-ben még elkülönültek egymástól a fazekasok és a tálasok a céhen belül. Előbbiek kötelesek voltak a fazekaik fülére mesterjegyet tenni. A töredékanyag szerint, készültek itt háromlábú lábasok és kályhák is, de tulajdonképpen az innen ismert tárgyak jórészt tálas munkák: tányérok, tálak és bokályok. A tálas edényekre itt is a fekete, esetleg a vörös alapszín a jellemző. A tálak középmintája gyakran három egyforma virágból áll, peremmintája pedig összehúzott cseppekből álló füzér. Ennél a fehér és a zöld, a fehér és a vörös, híg földfesték cseppeket cirokszállal húzzák össze. Itt is előfordul a középminta körül cirkozott díszítmény, szintén balkáni kapcsolatokra utal. A kerek virágfejek néha fehér és vörös pettyekből állnak, néha vonalkákból, a méretük és a formájuk azonban mindig ugyanaz. Bokályaikon - melyek általában sokkal zömökebbek, mint az erdélyi típusok - általában ívminta szerepel, közeit bevonalkázzák vörös és zöld színnel. Ez a minta hasonlít a szekszárdi korsófélékéhez. Mázatlan korsóik kerek szájúak, szűrősek, csecsesek és elég nagy méretűek. Szájuk meglehetősen szélesen kiterülő és zöld mázas, vállukon írókás, fehér-zöld festékdíszítmény, ívminta van. Ennek közeit zömében kígyóvonal tölti ki. Jellemző a has sűrű csíkozása, abroncsozása. Készült itt olyan kisebb zöldmázas korsó is, amelyet - a csákvárihoz hasonlóan - színtelen mázzal festett, világoszöld, elmosódó minta (többnyire csigavonal vagy ívminta) díszít. Bár Baja a Duna bal partján fekszik stílusjegyeit tekintve mégis a sárközi csoporthoz tartozik. Jelentőségét elsősorban az adta, hogy nem volt a környéken jó minőségű tűzálló agyag, mégis készültek főzőedények, a fazekasok más területről hozattak nyersanyagot. (Az 1850-es évektől kályhások is dolgoztak itt, ők hozattak fehér tűzálló földet Pohárról, Petényből, Révről, Sonkolyosról.) Mind a főzőedényeknek, mind a kályháknak komoly piaca volt a Balkán felé. A bajai parasztfazék hasonlított a csákvárihoz, oldalát rovátkolták, belsőzésre sárga mázat használtak, de a szája kevésbé terült ki és a fülbe - a szekszárdiakhoz hasonlóan - a fazekas névbetűit pecsételték. A bajaiaknái készült tál, tányér, a fennálló