Balázs Kovács Sándor - Deli Erzsébet: Kézművesek, népi iparművészek Tolna megyében. (Wosinsky Mór Múzeum, Szekszárd, 1999)

Kézműipari hagyományok Tolna megyében (B. K. S) - Textil-, gyapjúfeldolgozás

A vásári és falusi magyar szabóknál az 1870-80-as években elterjedt varrógép használata forradalmasította, gyorsította a készítést. Ezek a szabók nem férceltek, a kiszabott darabokat fércelés nélkül, egyenesen a gépre varrták. A gépi varrás igen gyorsan elterjedt és általánossá vált, fóleg a tömegtermelésű olcsóbb ruháknál. A magyar szabókat parasztszabóknak is mondták, mert parasztruhákat készítettek, és a mesterség mellett rendszerint földműveléssel is foglalkoztak. A sárközi viselet az ország valamennyi öltözete között - virágkorában - a legpompásabb volt. A női öltözetek anyagát Lyonból, Bécsből, díszeit St. Etienne-ből hozatták. A múlt század nyolcvanas éveitől a maguk szőtte bíbor (bodorvászon), mellévarrott és ünnepre ujján hosszanti irányban keresztöltéses, fekete, piros, zöld gyapjúfonallal és fémlemezecskékkel, islóggal hímzett vagy gabóca csipkebetétes inget hordtak, melyet könyök felett kötöttek meg. Bodorvászonból volt a legalul viselt pöndő(pendely) is. Alul két sor selyemszalagos szövet, kasmír vagy bársony szoknyát hordtak. Ezek alá már 2-3-4, sőt több fodros rokolyát vettek fel, maguk elé hétköznap sima vászon kékfestő, ünnepre selyem és bársonykötőt kötöttek. Az utóbbiakat nagy lapos ráncokba szedték, fodrokkal, gyöngyökkel, szalagokkal, arany-ezüst sújtassál, szélét színes selyem rostkötéssel ékesítették. Vállukon át magukra 3 vagy 4 selyem, szövet szalagos és rojtos (régebben posztó) háromszögre hajtott vállkendőt, hármas vagy négyes kendőt terítettek. Télen gyapjúból kötött berliner kendőt használtak. A bő ujjú inget a röpike (női ujjas) szorította ki. Télen rövid derekú, bőrrátétes és színes hímzéssel díszített báránybőr kisködmönöket vagy hasonló szabású, fekete bajkót húztak. Parittya főkötő, Sárköz A 19. század nyolcvanas éveiben a lányok három ágba font hajukat tülökpártával takarták, később háromrészes bársonnyal. Az asszonyok régebben téglalap alakú szab ottfőkötőt, később fehér fonallal gazdagon hímzett fekete parittyafokötot viseltek, amelyet a menyecskék az első gyermek születéséig bíborral is befedtek, és díszes tűvel tűzték meg (tekerődzés). Nyakukban gyöngyöt viseltek. Papucsban jártak, lábukra fekete cifrabokás kapcát vagy botost húztak, a századforduló után pedig gombos vagy bütykös harisnyát. A Sárközben nemcsak a nők, hanem aférfiakis olyan mértékben „öltözködtek", hogy pl. a decsi Bogár András (az 1930-as években) napjában ötször is cserélt valamit öltözékén, vagy teljesen átöltözött. A múlt század közepén még az ing dereka olyan rövid volt, hogy tenyérnyi szélesen kilátszott a férfiak háta a gatyakorc felett, s nem volt kézelője, sem gallérja. Ekkor még széles bőrövet, széles karimájú nagy kalapot és bocskort viseltek. Az első világháború előtt már kivetett, nemegyszer csipkés szélű volt az ing, amit az ezüstpitykés, állógallérú pruszlik formált a testhez.