Balázs Kovács Sándor - Deli Erzsébet: Kézművesek, népi iparművészek Tolna megyében. (Wosinsky Mór Múzeum, Szekszárd, 1999)
Kézműipari hagyományok Tolna megyében (B. K. S) - Textil-, gyapjúfeldolgozás
dazókötél az első szálakenderből készült. A szálakenderből marhakötelet, ruhaszárító, vízhúzó kötelet gyártottak, míg a kócból borjúkötelet, kócmadzagot, valamint az utóbbinak szálakenderrel borított szálaiból másodosztályú árut állítottak elő. Önálló köteles céh Tolna megyében csak Szekszárdon működött, 1748-ban nyert privilégiumot, ennek ellenére a megye jelentősebb mezővárosaiban (Bonyhád, Dunaföldvár, Paks, Bátaszék) a 19. század eleje óta dolgoztak kötélgyártók, akik vásárokra is jártak. A kékfestokclme a népviseletben és lakástextilként jelentős szerepet játszott. Lényegében az ősi batiknak, a viaszfedéses eljárásnak fejlettebb változata, melynél a mintát adó fedőanyagot az alapra nem ún. pipával, hanem nyomódúcok segítségével vitték fel. A fedőanyag, a pap, a kékfestők gyakorlatában sokféle anyag keverékéből állt. Ez zárta el a mintázott felületet az oxigéntől, levegőtől. A második fázisban a vasgálic és mész segítségével redukált indigóból megfelelő töménységű festőfürdőben, az indigós kupában áztatták a kelmét, majd a levegőre felhúzva az oxidálódó indigó kékre változott. Az áztatások, merítések és levegőztetés számától függően kapott világosabb vagy sötétebb színt az anyag. Száradás után 1 -3 %-os kénsavas-sósavas fürdőben lemaratták a fedőanyagot, és előtűnt a fehér minta a kék háttérben. A minták színének változatait -sárga, zöld, narancs, kék - a fedőanyagba kevert pácokkal és utólagos fürdőkkel érték el, ezek voltak a titkolt eljárások. A korai nyomódúcok, amikor a mintákat még a posztóval fedett nyomóasztalon kézi erővel nyomták, fából készültek. Ezeket vagy maguk a mesterek faragták, vagy olyan vándorlegények, akik kitanulták a kékfestőmesterséget és mellékesen a dúcok faragására specializálták magukat. Amikor a nyomást már gépi erővel végezték, a minták finomabb elemeit, pontokat, kisebb levélmintákat stb. a dúcba vert rézdrótokkal és lemezekkel alakították ki. A fejlődés második szakaszát azok a nyomódúcok jelzik, melyeknél a minták nagy elemei még fából vannak kifaragva, a kisebbeket pedig fémmel egészítették ki. Végül a harmadik, egyben utolsó fejlődési periódust azok a nyomódúcok mutatják, melyeknél az egész minta fémlapokból és drótokból áll. A kékfestő minták legtöbbje stilizált növényi elemek hálózatos vagy soros ismétlődéséből állt. A kicsi elemtől a bonyolultabb kompozíciós felületekig ismétlésre épült a kékfestők mintaalakítása. A díszítményt végszámra nyomták, olykor úgy is, hogy egy-egy felületet szélmintával, sormintával zártak le. A kékfestőt egyrészt a női és férfiviseletben használták, másrészt lakástextilnek. A mérleg a viselet javára billen, hiszen egy családon belül is több személynek volt szüksége akár több öltözetre, s ezek elhasználódása is gyorsabb volt, mint a lakástextileké. A viseleten belül természetesen a női öltözetek különböző darabjai adták a többséget, míg a férfiviselet szerényebb választékkal, használati körrel vette ki részét. A női viseletben a legváltozatosabb motívumokkal készültek a ruhaanyagok. Általában a csíkos mintákat kedvelték a rakott szoknyához, mert járás közben elővillantak a virágos, vízfolyásos vonalak. De az apró petty, virágmotívum is szokásos volt szoknyára és blúzra is. Ezeket azonban inkább az idősebbek viselték. A kékfestő virágja lehetett fehér, világos vagy sötétebb kék, kék-fehér, sárga-fehér, sárga-zöld, zöld-fehér, orange-fehér. A kelme indigós színváltozatai a középkék vagy búzavirágos kék, sötétkék, bronzvörös. Az egyszerű, ún. sima kék kötényeket a házi, ház körüli, hétköznapi munkákban használták. Kimenőre vagy ünnepi viselethez díszesebb darabokat készítettek. A férfiviseletben az egyszerű, sima, sötétkék félkötény, néhol a melleskötény volt használatban. A kékfestőt gyászban is viselték, szinte fekete hátterű sötétkék mintás szoknyablúz, kötény és fejkendő összeállításban. A kékfestő „halottas abrosz" sárpilisi példánya szekszárdi műhelyben készült 1880 körül. Kékfestőből készült a sióagárdiak híres „ kenyettköténye " is. Hétköznap, ünnepnap egyaránt viselték ezt a pamutos vászonból való, különleges technikával kikészített félkötényt, a
