Balázs Kovács Sándor - Deli Erzsébet: Kézművesek, népi iparművészek Tolna megyében. (Wosinsky Mór Múzeum, Szekszárd, 1999)

Kézműipari hagyományok Tolna megyében (B. K. S) - Textil-, gyapjúfeldolgozás

kat, ereszeket, vaskályhát, kávéfőzőt, kocsilámpát stb. készítettek. A múlt századi limitációk szerint, különféle bádogedények, kisebb-nagyobb meszelyek, tölcsérek, lopók, tésztaszurok, stb. is kikerültek kezük alól. Szekszárd város bádogosai közül aFusz és a Hradek család a legismertebb. A Fuszok ősei gazdaemberek voltak, csak a 20. század fordulóján jelent meg köztük az első bádogos, egyúttal üvegező és később vízvezetékszerelő. Mindkét fia folytatta a mesterséget. Az 1828. évi összeírásban említik először Hradek Jakab bádogost, majd apáról fiúra szállt a mesterség. A két világháború között működő Hradek Lajos, a polgári iskola befejezése után apja, Hradek Károly Lajos Rákóczi utca 21. szám alatti műhelyében sajátította el a bádogosságot, majd a vízvezetékszerelést. A fémművesség jellemző és régi ága a rézművesség. A rézműves a réznek hidegen való megmunkálásával foglalkozott. Régebben üstgyártónak is nevezték. Készítettek különféle pálinkafőző és sörfőző fazekakat, rézserpenyőket és edényeket, házfedésre és csatornának való lemezeket. A mezővárosi mesterek munkájának jelentős részét az egyházi megrendelések, a szíjgyártók, bútorasztalosok, háztartási fémtárgyakat eladó kereskedők szükségletei adták, de vásárokra is jártak. Templomok számára készítettek szentségtartókat, kelyheket, füstölőket, tömjéntartókat, öröklámpákat, gyertyatartókat, kancsókat, képkereteket, csillárokat, ezek javításával is foglalkoztak, a hiányzó részeket pótolták. A legtöbbet a szíjgyártóknak dolgoztak, hisz a lószerszámok fémrészeit leginkább rézből vagy bronzból készítették. A rézművességet cigányok is űzték. A sárgarézöntők készítményeivel azonban a pásztorművészeten belül is találkozunk: az ünnepi juhászkampók fejét, az állatok nyakában csüngő sárgarézcsengőket, a bőrövek, tarisznyák, állatörvek csatjait ők öntötték, olykor igen díszesen, cifra formára. A házról házra járó vándoriparosok: drótosok, köszörűsök a 19. században és a 20. század elején még jellegzetes alakjai voltak a városoknak és falvaknak egyaránt. Az akkori ipar fejletlensége, helybeli iparosok hiánya miatt, szükség volt a munkájukra, hisz olcsóbb volt bedrótoztatni a repedt cserépedényt, mint újat venni. Ezek a vándoriparosok általában a Felvidékről érkeztek és szlovák nemzetiségűek voltak. A drótosok legfőbb munkája a cserépedények bedrótozása volt. A cserépedények háttérbe szorulása után kezdtek el foglalkozni a zománcos, valamint alumíniumból készült fazekak, lábasok, mosogatók, vödrök foltozásával, fenekelésével, tűzhelyek javításával, sütők foltozásával. Nemcsak a törött cserépedényeket javították meg, hanem a nagyobb űrtartalmú vászonfazekakat is, hogy a beléjük töltött 10-15 liternyi leves, vagy káposzta szét ne feszítse. A fémiparban dolgozó Tolna megyei mesterek száma: év kovács lakatos bádogos rézműves ötvös puskaműves késes 1828 227 47 3 6 4 4 1873 349 84 23 8 4 6 6 1929 441 141 93 9 1 2 11 Textil-, gyapjúfeldolgozás A vidék háziiparának jelentős szektora a rostkikészítés, különösen a kenderfeldolgozás volt. A kendertermesztés, majd ennek áztatása, törése, fésülése (gerebenezés), puhítása (dörzsölés), majd fonása, az 1950-es évek végéig élő népi házi mesterség, mely főleg a nőknek a főzésen, gyermeknevelésen kívül szinte minden idejét kitöltötte. Hozzá számtalan