Balázs Kovács Sándor - Deli Erzsébet: Kézművesek, népi iparművészek Tolna megyében. (Wosinsky Mór Múzeum, Szekszárd, 1999)
Kézműipari hagyományok Tolna megyében (B. K. S) - Vázlatos áttekintés Tolna megye kézművesiparáról - Élelmiszeripar (molnárság, sütő mesterségek)
VÁZLATOS ÁTTEKINTÉS TOLNA MEGYE KÉZMŰVES IPARÁRÓL Élelmiszeripar (molnárság, sütő mesterségek) Tolna megyét úgy tartják számon, mint földművelésre, így gabonatermesztésre különösen alkalmas területet. A megtermelt gabonát feldolgozó iparágnak, a malomiparnak régmúltra visszatekintő hagyományai vannak. Tolna megye területén a 19. század derekáig elsősorban a vízimalmok: a patak- és hajómalmok voltak túlsúlyban. Akadt egypár szélmalom és lóvontatású szárazmalom is. (Pl. Az 1752. évi összeírás szerint 212 malom volt a megyében, ebből mindössze kettő szárazmalom, három olajütő volt, a többi vízierővel működött, közülük 69 a Dunán, ezek voltak a hajómalmok.) A malomtartás a feudalizmusban királyi kisebb haszonvételi jog (regálé), s így a földesúri haszonvételek közé tartozott, mint a kocsmáitatás, a halászat és a mészárszéktartás. A földesurak a malmot ritkán tartották házi kezelésben, inkább bérbe adták jobbágyaiknak vagy idegen származású molnároknak. (1752-ben mindössze 19 uradalmi malom volt megyénkben.) A malomtartás földesúri jogát - a gőzmalmok kivételével - az 1872. évi ipartörvény sem szüntette meg. Az 1850-es évektől a gőzmalmok rohamosan szaporodtak. A korszerű, gyors őrlési technika leginkább az állati erővel hajtott szárazmalmokat tette fölöslegessé. A vízimalmok még hosszú évekig állták a versenyt. Szembetűnő a vízi energia alkalmazásának jelentős aránya. Tolna megyében a malommeghajtásra alkalmas folyók és patakok sok malmot forgattak (elsősorban a Duna, valamint a Kapós, a Koppány, a Sió, a Sárvíz, de említhetnénk a kisebbeket: a bátaszéki Lajvér vagy a naki patakot is). Itt a gabona nagy részét, a gőzmalmok terjedésének korában is, a vízimalmokban őrölték. A fogyasztásra kerülő liszt nagy részét azonban a 20. század elején már a nagyobb teljesítményű gőzmalmok őrölték. A malmok szakszerű működtetői a molnárok, akik mesterségüket a nagyobb mezővárosok céheiben tanulhatták. Régen elsősorban famunkások voltak, akik nemcsak működtették, hanem el is készítették, majd pedig karbantartották a malmokat, s ők vették ki a vámot is. Nem őrlő, hanem faragómesterek voltak. A faragómolnároknak sokféle mesterséget kellett ismerniök ahhoz, hogy malmot építhessenek. A többi kézműveshez hasonlóan ők is céhekbe tömörültek. A molnárok céhekbe szerveződése Európa-szerte később kezdődött, mint más kézműves társaiké. A Tolna megyei molnárok már 1719-ben megalakították céhszervezetüket, majd 1748-ban új céhszabályzatot fogadtak el. A 18. században a malmok viszonylag nagy száma mellett, azok technikai színvonala igen alacsony volt. 1752-ben a 213 malomból mindössze csak négyben történt szitás őrlés. Egy megyei ellenőrzés azt is megállapította, hogy a molnárok közül inkább csak a német molnárok ismerték a szitás őrlési módot. A jobb minőségű liszt előállításának nem voltak meg a technikai és személyi feltételei. Kevés helyen dolgozott szakképzett molnár. A malomtulajdonosok azonban ragaszkodtak az eddig kialakult szokásokhoz, mert a malmok így is jövedelmező befektetésnek bizonyultak.