Balázs Kovács Sándor - Deli Erzsébet: Kézművesek, népi iparművészek Tolna megyében. (Wosinsky Mór Múzeum, Szekszárd, 1999)

„…a szépség kertjében…” (D. E. ) - 56. Vörös Mihályné

Második házasságában élte a bátai parasztasszonyok mindennapjait, majd termelőszövetkezeti tagok lettek a férjével együtt. Tavasztól őszig ott dolgoztak és művelték a háztájit. A napi, otthoni asszonyi teendők elvégzése után jöhetett csak a tojásfestés. Nyáron válogatta, gyűjtötte, kifújta, tisztította a tojásokat. Télen pedig a méhviaszos „kicával" rajzolta, majd festette a halas, madaras, békahátas, kötőfékes, tölgyfaleveles, kantáros, búza- és szentgyörgyvirágos, indás, rózsás több mint 200 féle mintával és ezen belül is számtalan variációval díszített tojásait. Amíg egy elkészül legalább harmincszor kell kézbevenni. Más minta illik a hosszúkás, más a kerek tojásra. A telt mintákat szerette. Hosszú időn át bedolgozott a Sárközi Népművészeti Szövetkezetbe, évente több mint 2000 tojást festett, s ki tudja hányat elajándékozott. Jutott belőle Ausztriába, Franciaországba, Németországba, Hollandiába, Amerikába is. Talán elsőként Féja Géza irányította rá a figyelmet kötetében, amelyben az „egyik szüntelenül csobogó néprajzi forrásnak" nevezte. Ettől kezdve külföldről-belföldről zarándokoltak hozzá, hogy faggassák, nemcsak a tojásírás titkairól. Örömmel, színesen, ízesen mesélt bárkinek - legyen az újságíró, néprajzkutató vagy szakdolgozatot készítőegyetemista - az életéről, falujáról, a lassan feledésbe merülő szokásokról, hagyományokról. Élmény volt hallgatni és beszélgetni vele. Büszke volt rá, hogy az ő személye is fényesítette szeretett faluja, Báta hírét-nevét, amelynek múltjajelene és jövője egyaránt fontos volt számára. „Nein is tudom elképzelni az életem másképpen, vagy máshol. Itt a mi falunkban minden van. Itt a síkság a Dunáig, az erdőben szentgyörgyvirág, 20 ott a hegy a falu fölött." Dédelgetett - s még életében megvalósult - álma volt. hogy legyen egy tájház ahol megőrződnek a múlt tárgyai, a díszes népviselet darabjai. Amíg tehette bemutatókrajárt, gyerekeket tanított. Tudása legjavát, gazdag mintagyűjteményét unokájának dr. Lehel Péterné, Piroskának adta át, aki már bizonyítottan méltó őrzője ennek az örökségnek. Hasonló tevékenységet folytató kortársai közül (pl. Vámos Lajosné, Sümegi Mihályné) talán senki nem szerepelt annyit újságban, rádióban, televízióban, mint ő. Ritkán és keveseknek beszélt róla, de örök fájdalma volt és maradt, hogy bár népművészként tisztelték sokan, a hivatalos elismerést - a népi iparművész vagy népművészet mestere címet - nem kapta meg életében. A bátai temetőben helyezték örök nyugalomba.