Balázs Kovács Sándor - Deli Erzsébet: Kézművesek, népi iparművészek Tolna megyében. (Wosinsky Mór Múzeum, Szekszárd, 1999)

Kézműipari hagyományok Tolna megyében (B. K. S)

minták szerint szerkesztett - szabályokat (articulusokat) a király is szentesítette. A kapott privilégiumot a céhlevél rögzítette. A céh ügy- és hatásköre összetett volt. Természetesen nem egyszerre és nem mindenütt egyformán fejlődött ki. Meghatározta saját szervezetét, működését, gyűléseit, a tagfelvétel feltételeit, a tagok kötelességeit, a fizetendő'díjakat, a vezetőket, hivatalba jutásuk rendjét, idejét, a feladatokat. Megszabta a szakmai képzés és a vizsga idejét, rendjét, módjait, meghatározta a tanuló (inas) és a tanult (legény) művesek felvételének, távozásának módját, limitálta létszámukat, rögzítette a munkaidőt, a munkabért, illetve a legény saját hasznú munkájának lehetőségeit. Előírta és ellenőrizte az elkészült mű minőségét, az esetleges választékot, mennyiségét is, szabályozta az eladást, illetve a piacozást, a nyersanyag beszerzésében és az áruforgalomban egyaránt. Védte tagjait a céhes és a nem céhes konkurencia ellen, úgyszintén a hatóságok, valamint a földesúr önkénye ellen. Megszabta a tagok szociális, vallási, valamint a város, illetve a földesúr iránti kötelességeit, megszabhatta életmódjukat a viselettől kezdve a családi életig. Végezetül a céhlevélben rögzített kötelességek teljesítését ellenőrizte. Az ellene vétők büntetését meghatározta, kiszabta és beszedte, bíráskodott a céh belügyeiben. Mindezzel a kor szemléletének megfelelő, de a kézművesekre sajátos és jellemző életformát alakított ki. A céhekbe tartozó iparosok egyrészről védték a maguk érdekeit a feudális-földesúri befolyásoktól, másrészt igyekeztek védekezni a céhen kívüli kontárokkal szemben. A céhszabályokkal nem csupán a céh és a céhen kívüliek, illetve más céhbeliek kapcsolatát igyekeztek a legapróbb részletekig szabályozni, hanem a céhen belüli viszonyokat is. Ez lényegében a verseny teljes kiküszöbölését, a piac monopolizálását célozta, ami már a külső, a céh ellenőrzésén kívül álló tényezők miatt is irreális volt, de a céhen belül is illúziónak bizonyult. A céhszabályok részletesen szabályozták az inas, a segéd és a mester egymáshoz való viszonyát. A szegődtetésért az inas megadta a céhnek a céhlevélben előírt díjat, mesterének pedig áldomást fizetett. A tanulási idő a mesterségtől függően 2-4 év között változott, átlagosan 3 év volt, de a nehezebben elsajátítható iparágakban (mint pl. az ötvösség) 5-6 esztendő is lehetett. Rendszeres iskolai oktatást nem kaptak az inasok, a vasárnapi iskolák látogatása csak a céhes világ alkonyán, az abszolutizmus idején, az 1854-ben kiadott rendelettel vált kötelezővé. Rajzon kívül azonban ezekben az iskolákban is csak általános, nem pedig műszaki ismereteket oktattak. A céhes kézművesség tanulása az inas felszabadításával még nem fejeződött be. Az újdonsült legény folytatta a tanulást, de már bérért dolgozott. Meg kellett ismernie miként dolgoznak más műhelyekben és vándorútra indult. A vándorlás kötelező időtartama iparáganként és koronként változott. A bátaszéki legények, pl. leggyakrabban az Osztrák Birodalomba és a német államokba kértek vándorlási engedélyt. ( 1864-ben Princz, András kefekötő legény, Baum János asztalos legény Bécsben dolgozott.) Bátaszékre is érkeztek vándorló legények pl. Mátits Vendel legény Lindner János pékmesternél dolgozott 1866-ban, majd továbbvándorolt. Amikor aztán a legény előírt vándorlási ideje letelt és elegendő tőkéje gyűlt össze ahhoz, hogy műhelyt létesítsen, s kedve is volt hozzá, kiléphetett a legénysorból. A mezővárosi és falusi mesteremberek egy része a vidék földesurának jobbágyaként művelte szakmáját, fizetett bért, vagy éppen bizonyos természetbeni munkával szolgált, nagyobb birtokok cselédsége járandóságának (csizma, bakancs, ruha) előállításában. Másik részük - főleg a 19. század elejétől - a ház nélküli vagy házas zsellérek közül került ki. Ipari munkájukat korlátozta a mezőgazdasági elfoglaltság, a napszámos munka, a bérelt föld. Itt is inkább a kisebb darab szőlők megmunkálását vehetjük számításba. Az 1828. évi országos összeírás Tolna megyei adatai szerint a zsellérek közel egyharmada félévnél tovább, vagy egész éven át mesterségét folytatta. Életformájuk kötetlenebb lehetett, mint a jobbágyoké, életmódjuk azonban sokban azonos volt velük, de gyakran találkozunk olyan zselléri sorban