Vadas Ferenc szerk.: Ozorai Pipo emlékezete (Múzeumi füzetek Szekszárd, 1987)

Engel Pál: Ozorai Pipo

metkezőhelye, a székesfehérvári Szűz Mária-bazilika volt ez, ahol ekkoriban már tíz uralkodó és számos más fejedelmi személy nyugodott. Náluk kevésbé előkelőket azonban, amennyire tudni lehet, ez a kiváltság nem illetett meg, mindenesetre Pipo az egyik első személy, akinek, noha nem volt uralkodóház tagja, kijutott ez a megtiszteltetés. (219/a) Magyarázatul szolgálhat - Zsigmondnak különleges jóindulatán felül - talán az akkori fehérvári prépost személye is : a fehérvári polgárszármazék Benedeké (1410-1439), akiben Pipo hajdani káplánját lehet sejteni. (220) Pipo megfelelő bőkezűséggel honorálta ezt a különleges kedvezményt Egyfelől helyreállíttatta a templom egyik romos tornyát, a törvényben pedig - sírhelye gyanánt - egy kápolnát emeltetett, másfelől gazdag adományokkal gondoskodott arról, hogy a káptalan mindenkor jó emlékezetében tartsa. 1425-ben neki adta birtokai közül Dunaturt, Kölesd és Somogy felét (Tolna m.), valamint Vájtat (Fejér m.), és 1426-ban ezt még megtoldotta Ketye és Dég falvakkal, továbbá hatalmas budai házával, „amelyben lakni szokott".(221) Ekkorra már eldőlt, hogy az ozorai vár nem lesz egy új magyar mágnásdinasztia székhelye. Pipót a sors nem ajándékozta meg örökössel, akire vagyonát és nevét hagyhatta volna. Felesége négy gyermeket is szült neki, de valamennyit magának kellett eltemetnie.(222) Birtokszerzeményeiben ezért idejekorán részeltette két közeli rokonát, abban a reményben, hogy öröksége majd rájuk száll. Az egyik Matteo Scolari volt, Pipo egyetlen fivére, ő azonban kevéssel bátyja előtt, 1426január 19-én utód nélkül elhunyt. (223) A másik örökös, Pipo nepos-a, azaz valószínűleg egy nővérétől való unokaöccse, Altovitói Lénárd 1424-ben már nem élt. Egy fiúcska maradt utána, de 1426 májusában őt is halottnak mondják. (224) Távolabbi rokonai szép számmal voltak, de - mint Poggio megjegyzi - „egyik sem bizonyult alkalmasnak sem a háborúra, sem a békére". Birtokainak tehát a honi jogszokásoknak megfelelően a koronára kellett háramlaniuk, és Pipo állítólag maga is Zsigmondot jelölte ki általános örököséül. (225) Feleségéről azonban igaz ragaszkodással gondoskodott. Rokonait már régebben kötelezte, hogy az ozorai uradalom haszonélvezetében élte végéig hagyják meg, s miután ők elhaláloztak, magától a királytól szerzett Borbála számára megfelelő biztosítékot. 1426 május 18-án Tatán kelt kiváltságlevelében Zsigmond a magyar szokásjog ellenére, „királyi teljhatalmából" engedélyezte, hogy Pipo halála esetén Ozora vára tizenkét megnevezett helységgel együtt adomány címén „teljes joggal" özvegye kezén maradjon élethossziglan.(226) így is történt, és Borbála háborítatlanul megmaradt az uradalom élvezetében, mígnem 1438-ban Albert király hozzájárulásával Hédervári Lőrinc nádorra hagyta örökül. (227) Zsigmondnak férje iránti jóindulatát mindvégig módja volt tapasztalni: a király, aki - saját szavai szerint - „úgyszólván saját árvájának tekintette", 1428-ban elengedte neki mindama adósságokat, amelyek Pipót még sókamara-ispánsága idejéből terhelték a kincstárral szemben, 1432-ben pedig „különös kegyelemből és királyi hatalma teljéből" mindenkinek megtiltotta, hogy a Pipo és emberei által okozott károkért az özvegyet pereljék.(228) Pipót élete vége felé köszvény kínozta. Utolsó török hadjáratát állítólag már hordágyról irányította, de az 1426 november 4-i lippai tanácskozáson, amely Zsigmond elnökletével az újabb havasalföldi hadjáratról döntött, még részt tudott venni. (229) Kevéssel utóbb Nagyváradon - ahol olasz pártfogoltja, Giovanni Milanesi volt a püspök - megbetegedett, és Lippára visszatérve december 27-én meg-