Vadas Ferenc szerk.: Ozorai Pipo emlékezete (Múzeumi füzetek Szekszárd, 1987)
Engel Pál: Ozorai Pipo
A hadakozó familiáris birtokos ember azaz nemes volt, aki földjét és állapotát megtartva másnak a szolgálatába szegődött. Azontúl választott urának állandó kíséretéhez tartozott, teljesítette annak parancsait, tehát igazgatott, intézkedett, harcolt, ahogy a szükség megkívánta, mindezért azonban valamilyen formában illő eltartásban és rendszeres juttatásban részesült, úgyhogy saját vagyonához nem kellett nyúlnia, és ha ura kellő befolyással és hatalommal bírt, akkor mindezen felül még számos előnyre számíthatott. Az úr és familiárisa közti kapcsolatot nem ritkán a nyugat-európai hűbérviszony magyarországi megnyilvánulási formájának is szokás tekinteni, ezzel azonban épp a dolog lényegét hagyjuk figyelmen kívül. Azt tudniillik, hogy a familiáris kizárólag személyében kötődött urához, és a viszonyuk formailag mit sem különbözött attól, amely például a „nemtelen" azaz paraszti rendű cselédeket - a kor nyelvén az ignobilisfamiliaris-okai - fűzte mindenkori gazdájukhoz. Ahűbéri kapcsolat lényegéhez tartozik, hogy a hűbéres a birtokával együtt, mintegy annak fejében vállal szolgálatot; a magyar nemesi familiáris ellenben státuszát és jogállását tekintve megmaradt szabad birtokosnak, és földjére semmilyen formában nem terjedt ki urának fennhatósága. Ez már csak azért sem lett volna elképzelhető, mivel ugyanazon nemesi család tagjai igen gyakran különböző urak mellé szegődtek el. (146) A familiaritás szerződéses kapcsolat volt, amely felbontásig volt érvényben. Nem jelentett tehát örökös szolgálatot, a gyakorlatban azonban általában igen tartósnak bizonyult Azon személyek közül, akiket Pipo „szolgáiként" ismerünk, egyről sem ismeretes, hogy urát valaha elhagyta volna, viszont szép számmal vannak, akiknek Pipo melletti szolgálatát egy-két évtizeden át nyomon követhetjük. A kapcsolatnak tehát rendszerint csak valamelyik fél halála vetett véget Pipónak temesi ispánsága idejéből több tucat familiárisát ismerjük név szerint. A csoport társadalmi státusza szerint két, funkciója szerint három részre tagolható. Ami az első szempontot illeti, feltétlenül meg kell különböztetnünk az udvartartás vezető tagjait - mintegy 30-40 személyt - a majdnem névtelen kisnemesi familiárisok hadától. Ez utóbbiakról, egy-egy említésen túl, alig tudunk valamit, míg a kíséret előkelőbb tagjaival elég sűrűn találkozunk a forrásokban. Ők elsősorban társadalmilag alkottak többé-kevésbé homogén csoportot: rendszerint jó származású, vagyonosabb közép- vagy éppen nagybirtokos családok sarjai voltak, akik Szlavóniától Nyitrán és Ungon át Erdélyig az országnak szinte valamennyi tájáról sereglettek Pipo szolgálatába, hogy oldalán a hadi mesterséget gyakorolják, és megfelelő ellátásban részesüljenek. Funkcióját tekintve a csoport nem volt egységes. Egyik része elsősorban igazgatási feladatokat látott el - azaz Pipo terjedelmes tartományán belül alispáni, várnagyi vagy tiszttartói funkciót töltött be -, másik részéről ez nem mutatható ki, és így azt kell hinnünk, hogy ők alkották uruk asztaltársaságát és reprezentatív kíséretét udvari útjai során és mindenfelé jártában-keltében. Amikor persze háborúra került a sor, nyilván az egész família felkerekedett, azokat kivéve, akik a tartomány őrzésére hátra maradtak. A tisztséget viselő familiárisok magvát természetesen Pipo földijei, azaz tolnaiak képezték. Közülük a Derecskeiek - felesége révén - rokonai is voltak: Lőrinc fia Pál, akinek apja Ozorai Borbála unokahúgát vette nőül, krassói alispán (1406-07), világosvári várnagy és zarándi ispán (1410-12,1420), csongrádi (1416), végül temesi (1425-26) alispán volt, Miklós fia Péter pedig Arad (1405-07), majd
