Vadas Ferenc szerk.: Ozorai Pipo emlékezete (Múzeumi füzetek Szekszárd, 1987)
Engel Pál: Ozorai Pipo
Az udvartól legtöbbször hadakozás okán volt távol. Elég különös, de a hajdani kereskedősegédből a korabeli Magyarország legismertebb és legeredményesebb hadvezére lett, ami arra mutat, hogy ez a mesterség akkoriban inkább csak veleszületett kvalitásokat kívánt meg, semmint szakismeretet. Természetes intelligencia, határozottság, egyéni bátorság kellett hozzá, egyéb azonban nem. A 15. század közepéig a magyar seregeket vagy maga a király vezette, vagy nagyjai valamelyike, és az eredmény korántsem volt mindig katasztrófa. A hadvezetésre a kor nézete szerint a méltóság képesített, és akinek hivatalánál fogva jogában állt saját címeres lobogója (vexilluma, bandériuma) alatt a hadba vonulni, az természettől fogva vezetője volt saját zászlóaljának. Pipo korában, az 1430-as évek nagy katonai reformjai előtt, ez a jog az ország báróit, „zászlósurait" illette meg, ideértve a püspököket is mint egyházi bárókat, belőlük állt tehát a királyi sereg „tábornoki kara". Pipo, mint az ország egyik legnagyobb honorjának birtokosa, hivatalból közéjük tartozott. Őt azonban toronymagasan emelték fölébe kortársainak bámulatos ismeretei: tőlük eltérően írni, olvasni, sőt számolni is tudott. Ezért-e vagy sem, mindenesetre kivételes képességű hadvezér hírében állt, és Zsigmond szívesen állította nagyobb vállalkozások élére. A bizalmat általában megszolgálta, egyedül a huszita paraszthadakkal szemben maradt alul ő is, mint annyian mások. Legnagyobb sikereit a törökök ellen aratta, habár ezek itthon utóbb feledésbe merültek. Az olasz honfitársak ellenben nagyon is jól emlékeztek rájuk, hallgassuk csak Poggiót: „Tizennyolc alkalommal mérkőzött meg a törökkel, és mindannyiszor győzött. Oly nagy dicsőséggel végezte dolgát, hogy a törököt már a neve hallatán rémület szállta meg, és hosszú idő kellett ahhoz, hogy elfelejtse, ki volt Pipo. Halála után senki sem akadt, aki a portyázó, támadó törököknek megálljt parancsolt volna, kivéve Hunyadi Jánost, akit fiatal korától kezdve ő nevelt, és aki a vezetése alatt már több csatában is részt vévén szerzett magának hírnevet. Élete végéig Zsigmond kapitánya volt, s a sereg, amíg ő élt, mindig győzött. Visszaadta Zsigmondnak az övéi által elfoglalt királyságát, a bárókat kibékítette királyukkal, visszafoglalta a töröktől Szerbiát, Bulgáriát és Rácországot, és határaik mögé szorítva őket nem engedte, hogy a Duna folyót átlépjék. Övéi hűségesek maradtak hozzá és a királyhoz. Katonáit szigorú rendre szoktatta, a seregben semmiféle szabadosságot nem tűrt meg. Megtanította a katonákat, hogy feljebbvalóiknak engedelmességgel tartoznak. Megtiltotta nekik, hogy egymással veszekedjenek, egymással szemben durva szavakat használjanak. Nemcsak a káromkodásért járt büntetés, hanem már azért is, ha valaki esküdözött."(115) Leszámítva a toposzokat és a nyilvánvaló túlzásokat, még mindig marad elég dicséret ahhoz, hogy bámulattal adózzunk Pipo vezéri talentumának. Ami már most a tényeket illeti, azokról sajnos elég keveset tudni. A legsűrűbb homály éppen a török háborúit takarja, és ha a szórványos adatokat összeillesztgetjük, meg lehetünk elégedve azzal is, ha hadjáratainak időpontját és hozzávetőleges irányát meg tudjuk állapítani. Annyi az alábbi összeállításból mindenesetre kiderül, hogy harc nélkül alig múlt el esztendő Pipo életében. Lássuk tehát a dátumokat: 140£h dec. Hadat vezet Boszniába, elfoglalja Bobovac várát. (116) 140&. szept Zsigmond oldalán három zászlóval részt vesz a boszniai hadjáraton.(117) 1408. szept-okt Részt vesz Zsigmond ez évi második boszniai expedíciójában.(118) 5 65
