Vadas Ferenc szerk.: Ozorai Pipo emlékezete (Múzeumi füzetek Szekszárd, 1987)

Filippo Scolarinak, ismertebb nevén Pipo Spanonak élete (Domenico Mellini)

hálás a tőle kapott jótéteményekért, kitüntetésekért és gazdagságért. Amint Zsigmond Bécsben, ahol éppen tartózkodott, megtudta a szomorú hírt Filippo haláláról, udvarával együtt sötét színbe öltözött, a bánat és fájdalom jegyében, és hihetetlen szomorúsággal s sajnálkozással, hogy elveszítette legnagyobb férfiút, akit valaha ismert, aki minden korban párját ritkító és számára annyira kedves volt, Lippára ment. Innen Filippo testét egész úton gyászpompával Székesfehérvárra vitette, ahová kíséretével együtt keservesen sírva követte. És itt, a királyhoz illő gyászszertartás után, amit a legnagyobb templomban tartottak, amit prépostságnak neveznek, és ahol a magyar királyokat szokták megkoronázni és eltemetni, azt akarta, hogy ott temessék el, ahova Spano emlékére egy kápolnát építtetett, amellé, ahol a királyok vannak eltemetve. Márvány síremlékén, amely a mondott kápolna oltárának lábánál volt, ezt a latin feliratot lehetett olvasni, amíg Székesfehérvár városa a török hatalmába nem került az 1543. esztendőben: Sepulchrum Egregii et Magnifia Domini Philippi de Scolaribus de Florentia Comitis Themesuuariensis et Ozorae. Qui obiit anno Domini 1426. die XXVII. Mensis Decembris. Ilyen véget ért tehát a mi Filippónk, aki valóban méltó arra, hogy a leghíresebb rómaiakhoz hasonlítsák, mivel előrelátó, éles eszű, bámulatos elméjű volt és kiválóan bátor és lelkes a hadakozásban. Ezt bőségesen bizonyítja és bizonyítani fogja 23 győzelme, amiket a törökök fölött aratott, akiknek ő halhatatlan rémületet és félelmet jelentett, a magyar királyságnak és Zsigmondnak pedig végtelen hasznot. A magyarok annyira becsülték, hogy egyedül benne bízva mertek megpróbálni minden nagy hadi vállalkozást. Aminek következtében közmondássá vált, és egyesek még ma is (jóllehet elferdítve) szokták mondani, amikor valaki mutatni akarja, hogy valakiben vagy valamiben nagy bizalma és bizonyossága van: Jobban bízol őbenne, vagy ebben a dologban, mint a magyarok Spanóban. A tudós és platonista Cristofano Landini írja, hogy azt hallotta az öreg arezzói Lionardó Bruni úrtól, aki megírta Firenze történetét, és a latinokat és görögöket igen szorgalmasan elolvasta, hogy Julius Caesartól napjainkig nincs senki, akit Filippo elé lehetne helyezni. Nem sokkal később hozzáfűzte, hogy Filippo Belgrádnál azzal csalta lépre a törököket, hogy félelmet színlelt és olyan hadicsellel, ami a kevésbé értő számára inkább nevetségesnek, mintsem félelmetesnek tűnhetett, szétszórta és annyira szétzúzta az ellenséges hadsorokat, hogy utána könnyedén tudott köztük jeles pusztítást véghezvinni, több mint 18 ezret levágva. Ez úgy történt, hogy lassanként hátrálva, olyan helyre csalogatta őket ahol kövekkel telt edényekkel, amelyekkel meredek és lejtős hegyoldalakon gurítottak és dobtak alá, hatalmas zűrzavart keltve, hihetenül sokat megölt közülük, még mielőtt megütköztek volna. Nem is volt, aki az ő halála után a barbároknak ellen mert volna állni, hacsak nem János erdélyi vajda, akit egészen fiatal korától Spano szoktatott és nevelt a fegyverforgatásra, aki a parancsnoksága alatt több háborúban gyakorolta magát, és már mindenütt mint nagy hadvezért emlegették. Filippo visszaszerezte Zsigmondnak a királyságot, amit alattvalói elfoglaltak tőle, mint az elején mondottuk. Kibékítette vele a magyar főurakat. Visszaszerezte Szerbiát, Bulgáriát és Rácországot, amelyeket többször elfoglaltak a törökök. Emezeket pedig visszaszorította a határaik mögé, és nem hagyta, hogy átkelhessenek az Ister folyón; az alattvalókat megtartotta a király hűségén. Ezért nem csoda, hogy az utána következő összes írók elismerő említést tettek róla, különösen nagy-