Vadas Ferenc szerk.: Ozorai Pipo emlékezete (Múzeumi füzetek Szekszárd, 1987)

Filippo Scolarinak, ismertebb nevén Pipo Spanonak élete (Domenico Mellini)

s olvastam, mivel ők elküldték magmutatásra Filippónak, Bernardo Scolari fiának és rokonuknak, és az én barátomnak, aki másolatot készített róluk. Mindazonáltal előbb az évek és az eltelt idő kiszámításának eszközével szeretném bebizonyítani az igazságot, amely kétség kívül igen nyilvánvaló bárki számára, aki hajlandó elméjét megnyitni és befogadni a fejtegetést és a megdönthetetlen bizonyosságokat, amelyeket tüstént felhozok. Először is, hogy a saját fegyverükkel győzzem őket le, tudni kell, hogy Spanónak Friuliba érkezése legkésőbb az 1412. esztendőre esett, ahogyan Pietro Messia is bizonyítja, nem térve el a többitől, bár Zsigmond császárról és nem Pippo Spanóról szól, soha nem nevezve meg őt; ahogyan kitűnik az eltelt időből, a velencei uralkodók uralkodásából, akik korábban és néhány évvel később éltek, valamint tetteikből. Minthogy Giustiniano azt mondja, hogy Pippo, majd Zsigmond akkor jöttek Velence területére, amikor Michèle Steno volt a dogé, akit 1400ban választottak meg, és 1413-ban halt meg, Sabellico pedig megerősíti, hogy a fegyvernyugvást a velenceiek és a császár között akkor kötötték meg, amikor Steno meghalt Volterrano megírja, hogy Tommaso Mocenigo, Steno utóda, Carlo Malatestát választotta meg a köztársaság hadvezérévé Zsigmond ellen. Amiből meg lehet érteni, hogy ugyan abban az esztendőben, 1413-ban - ahogy állításuk szerint valószínű - ölette meg Zsigmond (Spanot), mivel egyáltalán nem lehet valószínű, hogy ha úgy tér vissza Magyarországra, mint hálátlan árulója annak aki ilyen módon hatalomra emelte, a király sokáig várt volna az eltávolításával és a világból való kitörlésével. És amennyiben volna is olyasvalaki, aki védelmezi őket, és azt mondja, hogy megérdemelt halálát négy, hat és nyolc évvel elhalasztották, ami semmiképpen nem hihető, szívesen adok neki előnyt, feltéve, hogy tekintetbe veszik, amit Sabellico és Bonfinio erről a többieknél hosszabban, bár azért röviden ír. Ők azt mondják, miután Filippot a maguk vagy a köznép felfogása szerint megölték, hogy Zsigmond, miután hadvezérének tukarsága megszakította a győzelmek sorát, megerősítette és megnövelte seregét, és személyesen jött Itáliába negyvenezer fegyveressel, amint világosan mondja Buonfiniót idézve Giovambattista Ignazio a császárok életének latin nyelvű összefoglalójában, és megütközött Carlo Malatestával a velencei sereg parancsnokával. Amiért is abból, amit ők írták, miután azt mondták, hogy a király megölette (Spanot), az következik, hogy amint visszatért Magyarországra, Zsigmond bosszút állt Pippon, és a megérdemelt büntetésben részesítette, majd Itáliába jött, hogy maga irányítsa a háborúskodást. Így ha nem ugyanabban az évben, vagy hat vagy nyolc évvel később ölhették meg Spanot, amire kész vagyok megesküdni, hogy sem akkor, sem pedig később nem következett be. És hogy látható legyen, mennyire lehet hinni ezeknek a határozatlan, szűkszavú, a dolgokat összekavaró, az időt elhanyagoló íróknak, nézzük meg, milyen ítélőképességgel, milyen sorrendben és módon írja le Sabellico ezt a háborút, és mondja el egy olyan tekintélyes uralkodó mint Zsigmond, és egy olyan nagy köztársaság, mint a velencei, tetteit és eseményeit, amelynek történetét a tekintélyes, tiszteletreméltó és bölcs szenátorok kérésére kezdte el írni. Azt mondja, hogy amint Zsigmondot császárrá választották, gyorsan elterjedt a híre, hogy Rómába jön, és ezért előre küldte vezérét, Pippót tízezer gyalogossal, aki behatolva Friuliba, egészen Trevisoig portyázott Ugyanazt mondja, Platina is, megváltoztatva azonban a sereg létszámát, és lovassággal egészíti ki. Azt állítja ugyanis, hogy Zsigmond szabad áthaladása érdekében, amikor majd magát megkoronáztatni jön,