Vadas Ferenc szerk.: Illyés és a puszták népe (Múzeumi füzetek Szekszárd, 1983)

Tüskés Tibor: „Kézfogások”

; József Attila versben búcsúzik a halott költőtárstól. Szabó Lőrinc azt a stafétabotot veszi föl, amely Tóth Árpád kezéből kiesett: ő rendezi sajtó alá először a izavak szobrászának költeményeit. Ady Csokonait ébreszti, válogatást állít )ssze Petőfi verseiből, a „vén porember, boldog néhai" Vajda János emlékének lódol: „Örökségének ereje nem kisrészt abban van, hogy maga is örökséget vett it... Mindmáig ő a legszívósabb összekötő a múlt és a remény közt" - írja Illyés. Illyés Gyula maga is őrzi az elődök kézmelegét. „Én még beszéltem olyan emberrel, aki részt vett az 1832-i pozsonyi diéán... Fültanútól tudom, miket mondott Wesselényi Miklós Széchenyi politikááról négyszemközt. Vitáztam olyan emberrel - még mindig ugyanarról van szó -, aki magával Kölcseyvel vitázott. Ez az ember Madarász József volt..." - így cezdődik az a megindítóan szép írás - címe Az utolsó törzsfő-, amelyben Kosiuth híres rendőrminiszterének, Madarász Lászlónak testvéröccséről rajzol portrét. Madarász apó, Illyés szülőföldjének negyvennyolcas képviselője a kisgyeek Illyés arca elé nyújtja fehér, csaknem áttetsző kezét: „- Úgy nézd meg, hogy :z a kéz egykor a nagy Kölcsey Ferenc jobbját illethette!" S amikor a gyerek llyés nemcsak arra tud válaszolni, hogy ki írta a Himnuszt, hanem arra is, hogy a Szózatot ki írta, az öreg, ősz szakállú Madarász József megsimogatja a tízéves gyerek kopaszra nyírt fejét: - „- Ez a kéz egykor a nagy Vörösmarty Mihály obbját illethette!" Végül megtudjuk, hogy Madarász József „megszentelt keze" nég Petőfi teste melegét is érezhette! „így kapcsolódnak egymásba a nemzedékek" - jegyzi meg Illyés. így jött a kéz melege Petőfitől hozzá. És így adja tovább Illyés kézmelegét mindazoknak, akik az ő jobbját illetíették.