Vadas Ferenc szerk.: Illyés és a puszták népe (Múzeumi füzetek Szekszárd, 1983)

Domokos Mátyás: Egy Illyés-vers margójára-fél évszázad távlatából

ban, s ez a közös eredet filológiailag is kimutatható, mert a Puszták népe\4. fejezete szinte szóról szóra megismétli a vers vízióját a próza nyelvén. Mégis, a közös életanyagnak a művészi légköre más a versben, mint a prózában, ahol a pusztán átvonuló koldusok és kéregetők groteszk emberi faunája, valóságsejtelme inkább egy lehetséges Tersánszky-regény pikareszkjét kínálja az olvasói képzeletnek. A vers szuggesztiója viszont Brueghel és Goya világát idézi; Baudelaire „nyüzsgő Párizsának" szegényeit, Blok „hajszolt kárhozottainak vert seregét" - a „társadalmi rútnak" a modern művészetben különös sokkhatást és borzongást kiváltó - Illyésnél különben ritka - látomásos megidézését, megtetézve azzal a torokszorító, s mostanában ugyancsak feledésbe merülő igazsággal, hogy az élet „vad csatájának" elesettjeiben és „rettentő ütések nyomait" viselő nyomorulíjaiban mindig csak a „szegény ember fia-lánya" képes észrevenni az embertestvért. Látomásról beszélek, pedig a Koldusok „bruegheli erejű" víziója valójában szinte Arany János-ian tartózkodó-tárgyias felsorolás, amelyben a leírást jóformán egyetlen hasonlat vagy jelző sem színezi. A Koldusok bizonyíték amellett, hogy létezhet a költészetben realista látomás is, amely nem a romantikus vagy szürreális költői képzelet nyelvén fejez ki valódi elragadtatást. „Jöttek s mentek üvöltve s mégis / hogy mentem volna vélük én is / el, ki a messzi nagy világba, / egy próba-szerencse csatára." - Ez a szinte szándéktalanul fölszakadó vallomás a Koldusok költői eksztázisa, amely a vers tárgyias megnevezéseit érzelmileg is a legmagasabb intenzitás fokára emeli, és amely elragad, mert a kimondatlanul is nyilvánvaló költői tanúságtétel katarzisával érezteti: micsoda ólmos reménytelenség-érzéssel nehezedhetett a cselédsorba sülylyedt puszta mindennapi élete még annak a lelkére is, aki nem volt mindenestül e sors következményeinek odavetve, hogy még ezzel a szörnyű sereggel is elrohanna, kifutna ebből a világból? „A puszták népét mindenki megtagadja - írja egyhelyütt a könyvben Illyés Gyula -, ez az első vám, amit fizetnie kell annak, aki kilép a puszta világából." De hát eszerint a megtagadás már ott elkezdődik, a puszta világában, a lélek legtakargatottabb, legtitkosabb vágya ez! nem a koldusélet vidám szabadságának Tersánszkys ízeket idéző nosztalgiája, hanem a pusztai életre kárhoztatott lélek rengéses erővel feltámadó ösztöne a menekülésre sugallja ezt a záróstrófát, amit „normális" körülmények között nem illenék megvallani, hiszen a gyerekkor, a család, a közös élet, a közös sors elárulásának tűnne. A gyerekkori emlékképek látomássá növő rajzása ezt a kultikus fojtást veti szét a versben, s a költő, Illyés Gyula egyik alkati jellemvonása is ritka lepíezetlenséggel mutatkozik meg általa: az olykor rémült menekülésvágyig fokozódó örök elvágyódás ingere, amit a Lét mindig elégséges izgalomban tart „rút" anyagával. Nem annak üres, metafizikai fogalma, hanem a társadalmi, történelmi arculata, amiben igenis mindig van valami iszonytató, ami hol menekülésre, hol szembefordulásra késztet.