Gaál Zsuzsanna – K. Németh András (szerk.): A Wosinsky Mór Múzeum évkönyve 39. (Szekszárd, 2017)
Thomka Beáta: Kisoroszi 1995
Párbeszédkísérlet Szigetiékkel 1999 augusztusában látogattuk meg utoljára, nehéz szívvel, Kisorosziban az akkor már nagybeteg barátunkat. 1994-1996 közötti gyakoriak voltak ott-tartózkodásaink, egyikünk Pozsonyból, a másik Pécsről érkezett. Nagyban folyt Mészöly és Szigeti között a beszélgetés, amit a kis magnó rögzített. Szigeti László elképzelhetően a Hraballal folytatott könyvnyi dialógusának mintáját követte, amikor előállt Mészölynek az ötlettel. Érzésem szerint Mészöly valahogy úgy állt kötélnek e hosszú beszélgetés ügyében, ahogyan én vállalkoztam vonakodva és kételyek közepette a monográfiaírásra. Részéről az alkati zárkózottság, részemről a tudatlanság belátása volt az alapvető fékező erő. Utóbb visszagondolva mintha folyamatos késztetések, sürgetések, indíttatások pergőtüzében telt volna az idő. Kötetek, kiadványok, sorozatok, feladatok, határidők. Ki ezen, ki azon munkálkodott, ám ilyen termékeny, egymást ösztönző állapotra és együttműködésre hármunk közül egyikünk sem emlékezhetett. Mindebből változatlanul azt tekintettük Szigeti Lászlóval a leglényegesebbnek, hogy Mészöly tevékenyen munkálkodik, tervez, részt vesz a dolgokban, olyan pezsgés centrumában érzi magát, amiben sosem volt része. A publikációs és filológiai tényanyag tükrében erről minden mai kutatója meggyőződhet. Arra sem ő, sem mi nem gondoltunk, hogy életének az utolsó aktív korszakát éli, melyben kiváló a közérzete és egészsége, s hogy ez az állapot hamarosan gyors romlásnak indul majd. A leendő monográfus jelenlétét mindketten megtűrték, noha aktív szerepem nem volt a hosszú beszélgetésfolyam létrejöttében. Nem tagadom, feszülten figyeltem, s ilyen kis jegyzeteket készítettem: „evilágiságba rejtett iszonyú parttalanságunk”, „gondolkodási akauzalitás”, „történelmifejetés", „a mechanikusan kigöngyölődő história-fogalom számunkra már nem adott”, „létezési idegesség, sürgetés”, „mindennapi civilizatórikus fenyegetettségünk”. Mészölynek már nem volt alkalma az autorizálásra, noha „átírt, megszerkesztett szöveget kívánt publikálni [...] A hanghordozást, elkalandozást, félresiklást, ingázást, dekoncentráltságot, ismétlést, pongyolaságot és üresjáratokat átmentő dokumentumok is hiteles megnyilvánulások. Akkor éppen így beszélt, így asszociált, így némult el a kérdezett, s ennek így van értéke és jelentősége. A párbeszédkísérlet Mészöly szava, a megnyilatkozás tónusa és menete az alkatból, a beszédhelyzetből, a »beszéltetésből« következően mégis inkább monologikus, tehát jellemző Mészöly-megnyilat- kozás. Az elvonatkoztatás, a távolabbi összefüggések megvillantása hasonlóképpen. Az elfeledett, kitörölt, nehezen rekonstruálható események, személyes élmények felidézése átmenetileg mégis megrendítő, konfesszionális hangnemet alakít ki. Mészöly Miklós többször utal arra, hogy sosem tudott oldottan viszonyulni a személyes sorstörténethez és annak spontán artikulálásához. Kétkedéssel kezelte magát az írói-művészi attitűdöt, az ezzel járó hiúságot, a kitárulkozási- és szerepkényszert. Elvitatja a saját élettörténetnek mint közvetlenül elbeszélhető és elbeszélendő tárgynak a lehetőségét és főképpen a szükségességét. Akadályokat rejt számára az a magatartás, amelyet a beszéd alanyaként a grammatikai első személlyel fel kellene vállalnia. Az első személyű megszólalás egyik nehézségét, a biografikus én előtérbe állítását az individum est ineffabile gondolat jelenti. A másik az a meggyőződés, hogy az irodalmi fogásokért azért kell megküzdeni, hogy a személyességet és az érzelmi önkifejeződést eltávolítsuk magunktól. Vagy hogy »helyesbítsünk a túlburjánzóan gazdag magunkra vonatkoztatottságon«. Mészölynek a vallomásos megszólalással kapcsolatos kételye közvetetten művészetének megértéséhez is hozzájárulhat. [...] Az életinterjú olvasói a megszólalás nehézségeivel, az oldottság hiányával találkoznak. Mészöly a köznapi kommunikációban is mintha az írott nyelv mércéjéhez igazítaná a beszédet. Szerkeszt, válogat, s ami igen jellemző beszédmódjára, fáradhatatlanul reflektálja a közlendőt. Ebből írói stratégia és a befogadóval szemben támasztott igény is kirajzolódik. [...] Mészöly kései párbeszédkísérlete egyik alapvető gondolkodói és elbeszélői problémájának közvetett kommentárja. Az önkifejezés korlátozása a dolgok és tények tárgyias közölhetőségének egyik feltétele. Az alábbi mondatokban mégis felizzik a hangja. Az eleven reakciót egy régi olvasmányra másolódó frissebb 621
