Gaál Zsuzsanna – K. Németh András (szerk.): A Wosinsky Mór Múzeum évkönyve 39. (Szekszárd, 2017)

Losonczy Tóth Árpád: A felsőnyéki Magyar család krónikája, 1830–1869

tolikus közösség szívós, elszánt küzdelmét az önálló helyi plébánia megalapításáért, melyben édesatyjának oroszlánrésze volt. Az általa írott lapokat olvasva fölvillannak előttünk a múlt képei, a kilátástalan, ám mégsem teljesen reménytelen, mert hittel teli kezdettel; szinte látni véljük a török időkben elpusztult templom dőlt falait, amelyet aztán a helyi gyülekezet, a felsőnyéki templom kegyurának, Batthyány-Strattmann hercegnek a segítségével felújított. Megtudhatjuk tőle, hogyan jött létre a faluban először az önálló lelkészség, majd a plébánia, milyen erőfeszítéseket tett és mennyi áldozatokat hozott a katolikus közösség az önálló helyi egyházközség létrejöttéért. Beszámol a gyülekezet élére kerülő plébánosokról, értékeli tevékenységüket, nem hallgatva el hibáikat, sőt egyikük félrelépését sem. Értesülhetünk arról is tőle, milyen szolgálmányokkal tartoztak a hívek lelkipásztoruknak, mennyit kellett fizetniük a különböző egyházi szolgáltatások után neki és az iskolamesternek, s mikor volt a templom védőszentjének a búcsúja. A naplót folytató György már jóval visszafogottabban, kevésbé lelkesen fogalmaz egyházi kérdésekben, noha az is igaz, hogy a 19. század második felére már állandósultak az egyházi viszonyok a településen, nagyobb erőfeszítések megtételére már nem volt szükségük a katolikus hívőknek, vallásuk nyugodt gyakorlása érdekében.

A Magyar család életrevalóságának, de elsősorban Magyar István vállalkozóképességének köszönhetően a szerencsésebb, jól gazdálkodó, kevésbé nélkülöző jobbágycsaládok közé tartozott. A természet erőivel azonban nekik is meg kellett küzdeniük. A negyven éven át vezetett följegyzések lapjait olvasva átélhetjük, hogy a 19. század évtizedeiben mennyire ki volt szolgáltatva a természet erőinek a felsőnyéki paraszti közösség. Ha az egyik évben a tél kellemesen enyhe volt, akkor a tavasszal váratlanul beállott fagy vitte el a termés nagy részét. Egy másik évben ugyanakkor későn jött meg a tavasz, hiszen még április közepén is esett a hó. Természetesen ekkor a tavaszi munkákhoz is később kezdhettek hozzá a felsőnyéki gazdák. 1866-ban pedig május 23-ára és 24-ére virradóra „hideg, deres éjszakák" voltak, a szőlők, gyümölcsfák elfagytak, a rozs-, kukorica- és borsóvetés pedig teljesen odalett. A tárgyalt negyven év nevezetesebb eseményeinek megemlítése közt a két nemzedékhez tartozó krónikás elsősorban az időjárás változandóságát és az elért vagy várható terméseredményeket tartotta fontosnak megemlíteni. A följegyzésekből megtudhatjuk, hogy az időközben egytelkessé vált Magyar család földjein a jelentős bevételt jelentő szőlőhegyi szőlőtőkék termésén felül főként búzát, zabot, árpát, rozsot, kukoricát és krumplit termesztett. Igazán gazdag termést hozó év csak igen ritkán volt ez idő alatt. Ilyen esztendő volt például az 1867-es, amikor „a termés hála az ég urának igen jó! [...] mindenféle termett bövön” 1843-ban pedig, amely a gabonafélék hozama szempontjából szintén áldást hozó év volt, a veszprémi piacon 16 kocsi 129 zsáknyi terményéért a család több mint 527 forintnyi jövedelemre tett szert. Gyakoriak voltak a tavaszi fagyok, melyek a szépen áttelelt vetés nagy részét elvitték. Több ízben a gazdagnak ígérkező szőlőtermést a tavaszi jégverés tette tönkre. 1844 májusában például „a nagy jégverés rémítő nagy kárt tett” mind a szőlőkben, mind a búzában. Az 1860-as években néhány alkalommal a nagy szárazságra panaszkodik az ifjabbik felsőnyéki gazda. Mindent egybevetve, csak elvétve voltak megelégedve az évi terméssel és az azt befolyásoló időjárással emlékíróink. Voltak évek, amelyek kitűnő bortermést adtak. Más években ugyanakkor a gyümölcsből termett elég vagy a krumpliból, a gabonafélékből pedig csak kevés. A legtöbb esztendő általában közepes termést hozott Felsőnyéken az 1800-as évek derekán. Mint már említettük, a Magyar család a jól gazdálkodó, módosabb gazdák közé tartozott. Nem csoda, ha irigyeik is akadtak. A tolvajlások a 19. század közepének még tisztább erkölcsű, romlatlan paraszti világában is elég gyakoriak voltak. 1833-ban egy ökrét tulajdonították el a családnak, 1861- ben és 1864-ben pedig a borospincéjüket rabolták ki.

A Magyar család három nemzedékének életútját, megkapaszkodását és anyagi gyarapodását vizsgálva azt kell látnunk, hogy két nemzedék alatt a paraszti família elérte azt, amit csak elérhetett saját társadalmi osztályán belül. Viszonylagos jólétet, megszerzett újabb fertály telkeket, házat és házhelyet, kivívott tekintélyt az övéi és tágabb környezete körében. A harmadik nemzedékkel, György színre lépésével azonban véget ért a család tündöklése, az addigi emelkedést látványos bu520