Gaál Zsuzsanna – K. Németh András (szerk.): A Wosinsky Mór Múzeum évkönyve 39. (Szekszárd, 2017)
Balázs Kovács Sándor: Az Alsó-Dunamellék reformációja
vető vonzereje, de Leiden városa drága volt általában a magyar diákoknak, kevesebb támogatást is biztosított, ezért a sokkal olcsóbb Franeker, és a 18. századtól több ösztöndíjat biztosító Utrecht nagyobb népszerűségnek örvendett a magyarok körében.93 Leidenben tanult 1631-ben: Tolnai Dali János, valamint 1646-ban: Tolnai Tamás. Franeker város egyetemét 1585-ben alapították, a leideni után másodikként Hollandiában. A magyar peregrinusok otthon érezhették magukat a fríz rendek 1585-ben alapított akadémiáján. Ebben nemcsak az játszott szerepet, hogy a fríz kisvárosban nyugodt és viszonylag olcsó volt az élet, hanem az egyetem különféle anyagi juttatásai is (szállás, étkezés a Bursán). Mégis az igazi okot sokkal inkább abban a „szellemi közegben” kell keresni, ami itt a diákokat várta. Erre leginkább a Christo et Ecclesiae jelmondat utal, vagyis „Krisztus és az egyház szolgálatának szentelve” éltek és tanultak. Itt a peregrinusok megerősítést és biztatást kaptak, hogy tanulmányaikat komolyan és szorgalmasan végezzék, így készülve arra a nehéz feladatra, ami otthon várta őket. A befogadó közeget, amivel az egyetemen találkoztak ugyanakkor a professzorok hozzáállása is befolyásolta. A professzorok kezdettől fogva támogatták a magyar diákokat.94 Már az 1586-os rendtartásban megtalálható a későbbi egyetemi oktatás két alappillére, a lectio és a disputatio. A lectionest (vagyis az előadásokat) heti négy alkalommal tartották (hétfőn, kedden, csütörtökön és pénteken), míg a vitákra vagy disputákra szerdán és szombaton került sor. Az oktatás két legfontosabb eleme közötti viszonyt Franekerben hivatalosan csak 1625-ben fogalmazták meg szabály formájában, magától értetődő, hogy nyilvános vitákat nem kezelhetjük külön az előadásoktól. Ami a lectiokban szóba került, azt a viták során is megtárgyalták. A diákok úgy sajátították el a tananyagot, hogy azt csoportban, kinyomtatott disputációk alapján vitatták meg. Ebben a folyamatban a tananyag rendszeres ismétlése fontos szerepet kapott. A Dél-Dunántúlon működő prédikátoraink közül ide járt: 1632-ben: Tolnai Borbély (Rosarius) Gergely, Tolnai Dali János, Veresmarti Gáspár; 1645-1646-ban: Tolnai Tamás; 1650-ben: Decsi Gáspár, 1703-ban: Patai P. Sámuel. A REFORMÁCIÓ TÉRHÓDÍTÁSA A DUNA MENTÉN A 16. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN Az 1570-es évek közepéig jól működő protestáns közösségek jelezték a reformáció térhódítását az egész Dél-Dunántúlon. Pathai P. Sámuel95 tolnai lelkész, a tolnai egyházmegye esperese így foglalta össze 1647. szeptember 10-én Szilágyi Benjámin Istvánhoz, a sárospataki vezető rektorhoz írt levelében a déli vidékek reformációját: „Amikor komolyabban elgondolkodtam szándékodról, és magamban tanácskoztam, elmélkedni kezdtem gyülekezeteink első reformátorairól, ki sem mondhatom, hogy mennyire elcsodálkoztam, hogy ezekben az időkben gyülekezeti lelkipásztorai, egyébként minden tekintetben igen képzett férfiak, a reformáció első idejéről semmi említésre méltót nem jegyeztek le, és adtak át az utókornak...Üdvösségünk 1617. évétől kezdve két teljes évig működtem a laskói iskolában, mint iskolarektor. Ebben az időben igen sokan éltek még azon régebbi emberek közül, akik szemtanúi voltak a Sztárai Mihály által megkezdett reformációnak, melyet Alsó-Bara- nyában, a Dráva folyó mellett, annak mindkét, inneni és túlsó partján elterülő vidékeken elvégzett úgy a magyarok, mint a szlávok között. Ahogy mondják róla, az egyházak reformálására a következő módszert alkalmazta: Mielőtt közönséges egyházi beszédei előtt felolvasta volna az evangéliumot, 93 BOZZAY 2004. 94 POSTMA 2010,115. 95 Pathai P. Sámuel (Kannási) (Dunapataj, ? - 1661.): református püspök. Debrecenben tanult, ahol 1617. május elsején subscribált, de még abban az évben rektornak ment Laskóra, ahol két évet töltött. Külföldön is járt, de nem tudni, hol. Visszatérve Vörösmar- ton, majd Tolnán rektorkodott, míg 1630-ban lelkész lett Solton, 1634-ben pedig Tolnán. Itt később esperessé választotta a tolnai egyházmegye, 1652 márciusában pedig püspök lett a alsó-dunamelléki egyházkerületben. 1653-ban Dunapatajra vitték papnak, ahol azonban 1657-ben kimaradt ebbéli hivatalából. Püspöki tisztét azonban haláláig viselte, mely legkésőbb 1661-ben következett be. Munkája az a levél, amelyet 1647. szeptember 10-én Szilágyi Benjámin Istvánhoz írt az alsó-dunamelléki és a baranyai egyház- kerület múltjáról, mely rendkívül becses adatokat tartalmaz és fejlett történetírói felfogásról tanúskodik. - ZOVÁNY11977/a, 462. 464
