Gaál Zsuzsanna – K. Németh András (szerk.): A Wosinsky Mór Múzeum évkönyve 38. (Szekszárd, 2016)

Losonczy Tóth Árpád: „Tegnap estve a lázadás itt is kiütő félben volt…” Hivatalból jelenlevő és jurátus szemtanúk az 1848. március 15-i pesti forradalom pozsonyi előestéjéről

6 A Ferenc Károly gőzös délelőtt 10 óra után indult el Pozsonyból, fedélzetén a Kossuth Lajos és gr. Batthyány Lajos által vezetett ogy.-i küldöttséggel, s délután 3 óra tájban érkezett meg Bécsbe. (J 1848. márc. 19. 152.; Ismeretlen levélíró — Lajos és Antal nevű barátaihoz. Bécs, 1848. márc. 15. 16. és 17. Közli: V. WALDAPFEL 1950-1964, IV. 1965. 435.) A Hazánk pozsonyi tudósítója ezzel szemben valamivel későbbre, délután fél négyre teszi „a haza küldöttjeinek" megérkezését a Habsburg-birodalom székhelyére. (H 1848. márc. 21. Idézi: LUKÁCSY 1989, 262.)

Ez a külső szemlélők által észlelt közöny, amelyet Széchenyi „a karzat népé’’-vel, vagyis a jurátusokkal szemben tanúsított, illetve a bensőjében forró indulatok, visszafogott érzelmek ellenére kimutatott - hogy tudniillik teljesen hidegen hagyta volna a fiatalság róla alkotott véleménye -, természetesen csak látszólagos volt. Széchenyi ugyanis úgyszólván örökös feszültségben élve és szinte állandóan nagy lángon égve - naplójának tanúsága szerint -, környezetének saját személyét érintő szinte minden rezdülését állandóan leste, figyelte, s a számára - megítélése szerint - akár megközelítőleg is kedvezőtlen változásokat mindjárt rögzítette naplójában. A Pulszky szerint gőgös, népszerűségére igen sokat adó arisztokrata, aki korábban fölébresztette a nemzetet és elindította az országot a reformok útján, egyre növekvő bosszúsággal volt kénytelen szembesülni a rideg valósággal: az ifjúság szívében az 1840-es évek második felében már korántsem foglalta el azt a kiemelt helyet, mint amit korábban, a nyilvánosság elé kiállva kiérdemelt, és addig élvezett. Noha - miként erre már Pulszky Ferenc is rámutatott emlékiratában -, a „nemes gróf” roppant hiú volt ugyan, de mégsem annyira, hogy „kereste volna az ovációkat s kitüntetéseket, sőt nem is gondolt sokat akár rendjelekkel, akár fáklyászenével”, mégis igen rosszul esett neki, sőt alaposan meg is viselte, „ha elmaradtak, s nálánál érdemtelenebbekre pazaroltat- tak”. (PULSZKY 1958,1.295.) Naplójában látszólag szenvtelenül, minden érzelmi megnyilvánulás nélkül rögzíti a tiszteletére előtte megjelent küldöttségek tiszteletteljes megnyilvánulásait ugyanúgy, mint a fiatalság részéről reá vetülő „baljós tekinteteket”. De aki tud a sorok között olvasni, annak mindjárt föltűnik, mennyire megviselhette minden parányi megnyilvánulás, amely esetleg nem az ő dicsőségét zengte. Szörnyű féltékenység - amely esetenként már-már szinte izzó gyűlöletté erősödött föl lelkében - kínozta azzal a politikussal szemben, aki elfoglalta korábban kivívott pozícióit a nemzet szívében, s letaszította őt képletes trónjáról. Az 1840-es évek elejétől kezdve sokasodnak naplójában azok a féltékenységből fakadó bejegyzések, amelyek az „ifjú magyarok” Kossuth és a többi „forradalmár” iránti határtalan lelkesedését rögzítik. Széchenyi aggódva figyeli a fiatalabb ellenzékiek és „a hős lelkületű nemzedék”, Perczel, Szemere, Beöthy, Bezerédj, Szentkirályi, Irinyi és a többiek növekvő népszerűségét, rendszerint megemlíti, irigységét alig leplezve, ha az ifjúság fáklyászenével tiszteli meg őket. Még egykori harcostársaira, Wesselényire, sőt némileg még Deákra is féltékeny. (Ld. ezzel kapcsolatban Széchenyi naplóját: SZÉCHENYI 1978. Jellemző bejegyzések az elvesztett tekintélyre, az ellenzéki politikusok megnövekedett népszerűségére vonatkozóan: 1841. nov. 28., 1843. febr. 7., 1843. febr. 28., 1843. márc. 5., 1843. szept. 3., 1843. okt. 5., 1843. nov. 19.) Igazi mumusa azonban, akitől kivívott „nimbuszát” leginkább félti, a „magyarok Mózese’) Kossuth, kinek tisztelete a magyar társadalomban egyre inkább széleskörű rajongássá fokozódott. Midőn fokozatosan, önmaga előtt is kénytelen bevallani, hogy már a pesti és budai ifjúság is Kossuthért lelkesedik, s az egykor érte rajongó ifjú nemzedék fáklyás felvonulásával már nem előtte, hanem „a népek megváltója”-ként tisztelt, csodált és istenített újságíró-politikus előtt fejezi ki hódolatát, kicsinyes, hozzá egyáltalán nem illő módon, bosszúvágytól vezéreltetve, a karzatok megrendszabályozására tesz javaslatot. (SZÉCHENYI 1978,1013., az 1843. júl. 1-i bejegyzés; vö. PULSZKY 1958,1. 296.)

8 Régi hosszmérték. Bár általában rövidebb volt a rőfnél, amelynek hosszúsága kb. 62 cm volt, Magyarországon a régi magyar rőffel azonosították.

9 Széchenyi sajátos, egyéni stílusú öltözködési szokásai már kortársainak is szemet szúrtak. Amikor gőzhajóra szállt, különösen elemében érezte magát, bár akkor is kitűnt az utasok közül meglehetősen bogaras viselkedésével. Egy kortársa a következőket jegyezte föl róla: „Ha ő a gőzhajón utazik, akkor ajánlom mindenkinek az utazást mert rendesebben megyen, csak tart tőle a kapitány sereg, őtet pedig a különcz úti öltönyeiben érdekes látni” ([POMPÉRY] 1848, 10.)

10 Grünwald Béla, Széchenyi jelleméről, személyiségéről és lelki életéről szóló, Az új Magyarország című könyvében már 1890-ben megállapította, hogy „a legnagyobb magyar" öröklött elmebetegségben szenvedett. Ezzel a pszichiátriai diagnózisával akkoriban nagyon éles vitákat váltott ki. Mintegy száz évvel később Kézdi Balázs elmegyógyász hasonló következtetésre jutott. Véleménye szerint Széchenyire már fiatal korától fogva illik a patológiás nárcizmus fogalma, vagyis magyarul: a gróf betegesen önimádó volt. Az ilyen személyiség lényege egyfajta kóros önérzeti, önértékelési elhajlás, eltévelyedés. „Az ilyen emberek másokkal való érintkezésük során szokatlan módon sokat foglalkoznak saját személyükkel, nagyon igénylik, hogy mások szeressék és csodálják őket. Az igazi ellentmondás abban nyilvánul meg hogy állandósult alacsony önértékelésük a másoktól várt elismerés követelésében próbál kompenzálódni.... Hajlamosak az irigységre, és arra, hogy idealizálják azt, akitől nárcisztikus feltöltődésüket várják; míg lenézéssel és megvetéssel bánnak azokkal, akiktől nem várnak semmit, - sokszor egykori ideáljaikkal’.’ Hozzáteszi még Kézdi, hogy a nagy értelemmel bíró önimádó személyek a saját területükön igen jó alkotóképességekkel rendelkeznek. (KÉZDI 1994, 84.; GYURICZA 2006, 33-34.) Maga Széchenyi a hajóba szállás előtti pillanatokról a következőket jegyezte fel naplójába, megszokott szűkszavúságával, miközben a gőzös az ogy.-i küldöttséggel úton volt Bécsbe: ,A Ferenc Károlyon Bécsbe. En a hosszú tollal. Lelkesedés! Akár egy méhkasf (SZÉCHENYI 1978,1207.)

11 A győztes bécsi forradalom iránt érzett rokonszenvét oly módon fejezte ki a diéta küldöttsége, hogy a Bécsbe induló gőzhajót nemcsak háromszínű magyar zászlókkal, hanem a császárváros fehér, „bécsi szinü” zászlóival is fellobogózták. Ezt a bécsieknek tett nemes gesztust akkor a forradalom lázában égő egykorú beszámolók „a testvéri egység összeforrasztásának jele”-ként értékelték. (Bártfay József levele Bártfay Lászlóhoz. Pozsony, 1848. márc. 17. Közli: V. WALDAPFEL 1950-1964,1. 112.) A bécsiek értelmezésében ugyanakkor a fehér színű lobogók és kokárdák a polgárok összetartásának voltak a jelképei. (Ismeretlen levele Augusz Lajoshoz és Antalhoz. Bécs, 1848. 15-17. Közli: V. Waldapfel: V. WALDAPFEL 1950-1964, IV. 1965. 434.) Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc tiszteletére a Tolna Megyei Önkormányzat Levéltára 1998-ban összegyűjtötte a korszak Tolna megyei vonatkozású forrásait, s ezek között a kérdéses levelet is, de - felülbírálva a korábbi forráskiadvány szerkesztőjének a címzettek személyére vonatkozó megállapítását — ezúttal a konzervatív politikusok immár tévesnek bizonyult megnevezése nélkül. (Ismeretlen levélíró tudósítása a bécsi forradalomról és a magyar ogy.-i küldöttség bécsi útjáról. Bécs, 1848. márc. 15., 16., 17. DOBOS 1998, 21.)

12 Az ogy. idejére az ország különböző vidékeinek képviselőivel és vendégeivel együtt a környék jelesebb népzenészei is a koronázó városba gyűltek. A vidék népszerű cigány zenészei, a „barna hangászok” gyakran szórakoztatták muzsikájukkal a Sétatéren Pozsony város lakosságát és a városba tömegesen sereglő érdeklődőket, sőt az 1840-es évektől a jobb cigányzenekarok már koncerteket is adtak az erre alkalmas városi dísztermekben (városi színház, Vigadó, Pálffy-terem, Prímási palota). Az egykori Pozsony megyében lévő, a Vághoz közeli Lóc (Akkor még Alsó- és Felsőlóc különálló települések voltak. Egyes feltételezések szerint a szintén

553