Gaál Zsuzsanna – K. Németh András (szerk.): A Wosinsky Mór Múzeum évkönyve 38. (Szekszárd, 2016)

Losonczy Tóth Árpád: „Tegnap estve a lázadás itt is kiütő félben volt…” Hivatalból jelenlevő és jurátus szemtanúk az 1848. március 15-i pesti forradalom pozsonyi előestéjéről

dött Magyarországon, a pesti, aradi és a pozsonyi. Bár ez az adat kissé módosításra szorul, hiszen a fejlett erdélyi szász városok közül Brassóban és Nagyszebenben is korábban jöttek létre (1835-ben, illetve 1841-ben) hasonló intézmények,83 vitathatatlan, hogy a pozsonyi pénzintézet is az elsők között volt. A pozsonyi „várdombon” született id. Feigler több épületet is tervezett a városban. Szintén az ő tervei alapján, Hild József szakértő bírálói közreműködésével, építtette át a megye „ízletes corinthi stylben” a trinitáriusok egykori kolostorát a Szentháromság-templom mellett a vármegye székházának 1843-44-ben.84 A pozsonyiak kedvenc kertvendéglőjének, a Vaskutacskának (Eisenb- rünnel) a szállóépülete még 1828-ban készült el, hozzá 1830-ban „ ... kényelmes fürdőház építtetett, azt kápolnával ellátván,”85 a nyári színkör pedig szintén 1830-ban.86 A Stefánia árvaházat 1832-ban építteti meg a város.87

A pozsonyi polgárság, a gyakori kifakadások ellenére, a több hónapig tartó országgyűlések idején a szálláshelyek kiadása, illetve a vendéglátásból származó bevételek révén jelentős vagyonra tett szert. Az országgyűlések résztvevőinek és érdeklődőink népes serege nem is titkolt fölháborodással nyugtázta az árak elképesztő emelkedését, a kalmárszellemű pozsonyi kereskedők és háztulajdonosok mohóságát a diéták tartama alatt.88 A viszonylagos pénzbőség tette lehetővé a pozsonyiak számára a nagyobb szabású építkezéseket. A város jólétének csalhatatlan bizonyítékai az ezekben

83 JIRKOVSZKY 1945, 23-25.; vö. EGRY 2002,1264-1266.; EGRY 2009, 89-90.

84 LYKA 1981, 288.; ZÁDOR-RADOS 1943,107., 186.; vö. RADOS 1958,105. A formálódó megyei székház nagyszerű látványa lelkes hangú beszámolóra ihlette az Életképek pozsonyi levelezőjét: „Városunk egyik főbb dísze leend az ujonan épülő megyeház, melly nemcsak tervezete nagyszerűségénél, de kivitele gyorsaságánál fogva is, mind Pozsony megye rendei nagylelkűségének, mind a’ munkálkodó választmány buzgalmának és a’ munkás építész ügyességének méltó emlékéül magaslik" (Élk 1845. jan. 11. (2. sz.) 64-65. Ligety [?] 1844. dec. 29,-i pozsonyi levele.) A méltóságteljes megjelenésű épület homlokzatán olvasható az MDCCCXLIV évszám. (ORTVAY 2009 b, 23.)

85 RAKOVSZKY 1865, 66.

86 ZÁDOR-RADOS 1943, 347., RAKOVSZKY 1865, 51.

87 LYKA 1981, 288.

88 Egykorú közvélekedés szerint az országgyűlések idején a pozsonyi polgárok erősen visszaéltek előnyös helyzetükkel, kihasználva a városba tömegesen áramló honatyák, kísérőik és a nagyszámú érdeklődő kiszolgáltatott helyzetét. Igyekeztek minél gyorsabban meggazdagodni; szinte mindent a szokásosnál jóval drágábban adtak. Nem véletlen, hogy az utolsó pozsonyi országgyűlésről hosz- szú cikksorozatokban tájékoztató hazai politikai- és divatlapok tudósítói rendszeresen kikeltek a méregdrága árak ellen. Amint az egyik közlemény írója nemes egyszerűséggel fogalmaz: „Pozsonban minden drága’.’ ([VAHOT Imre], Párhuzam a jelen pozsoni és budapesti társasélet között. PD 1847. dec. 9. (II. félév 50. sz.) 1592.) Az utolsó rendi országgyűlés idején az ingyenes szállások kötelezettsége ugyan megszűnt már, de a pozsonyi háziurak, az ún. „Hausherr’’-ek igyekeztek kárpótolni magukat a korábbi évtizedekben elmaradt haszonért is. (VAHOT Imre, OgytIII. PD 1847. dec. 2. (II. félév) 49.) 1561.) Vahot Imre cikksorozatának egy másik darabjában részletesen elemzi a „drágaságcsinálók” árfelhajtó tevékenységével szembeni heves tiltakozás főbb okait. Mint írja, „ ... nincs ember Pozsonban, ki a rendkívüli drágaság ellen panaszos szavát föl ne emelné’.’ Egy megfelelően bútorozott szoba havi díja ugyanis 15-20 pengőforint, egy öl fa ára 35 váltóforint volt, míg egy font (0,56 kg) húsért 20 krajcárt kellett fizetni a Pozsonyba látogatóknak. A pozsonyi vendéglősök kihasználták kiváltságos helyzetüket, „szemtelen, túlságos követelések"-kel léptek föl. Szinte az egész városban nem akadt olyan vendéglő, amelyben elfogadható ár mellett jól lehetett lakni. Az egyik legelőkelőbbnek tartott vendéglőben, a Zöldfában például egy negyedfontnyi (140 gramm) húst tartalmazó ételért 36-50 krajcárt kértek, de ez ott a legolcsóbb ételek közé tartozott. A finomabb, kis adagnyi ételekért egy forintot is felszámítottak. (VAHOT Imre, OgytII. PD 1847. nov. 25. (II. félév 48.) 1530.) Amelyik politikai lap csak tehette, külön tudósítót küldött az országgyűlés tartamára Pozsonyba. A „fontolva haladó” „új” konzervatívok lapjának, a kormánypárti Budapesti Híradónak a szerkesztője, Szenvey József nem törte a fejét azon, hogy kit küldjön ki a diétán történtek krónikásának. Egyszerűen Pozsonyba tette át székhelyét, s pozsonyivá vált. Igen kimerítő országgyűlési tudósításokat közölt, Pozsonyi hirfüzér címmel. Ez az orgánum ugyancsak hasonló megállapításokat tett a drágaságot illetően. Beszámolója szerint egy fontnyi súlyú húsért szintén 20 krajcárt kellett kiadni, viszont egy öl fa a tudósítójuk tapasztalata szerint „csupán” 34 Ft volt. Egy viszonylag elfogadható szoba havonkénti ára ugyanakkor a jól értesült hírforrás helyszínen szerzett benyomásai alapján 40 és 50 forint között mozgott. (BH 147. nov. 11. (694. sz.) (Pozs. hirf.) 325.) A lap szellőztette meg ugyanakkor azt a hírt, hogy az országgyűlés előtt a jó kereset reményében mintegy ötszáz bécsi pincér helyezkedett el Pozsony vendéglőiben és kávéházaiban, akik a nálunk akkor még ismeretlen borravaló Bécsben már jól bevált szokását igyekeztek a városban meghonosítani, nem csekély többletjövedelemre szert téve „élelmességükkel” (Pozs. hirf. BH 1847. nov. 23. (701. sz.) 356.) Ha lehet, még lehangolóbb képet festett a szálláslehetőségek terén az országgyűlés alatt Pozsonyban uralkodó állapotokról az Életképeket színes és adat gazdag beszámolóival tájékoztató segédszerkesztő, Berecz Károly. Szerinte az akkori „pozsonyi szállásoka világ legrosszabb ’s a’ szemtelenségig legdrágább” szálláshelyei voltak. Úgy látta, hogy a pozsonyi „sógorok” a nagyobb bevétel reményében szinte minden kiadható odút, „gólyafészket” igyekeztek kiadni - búsás áron - lakás gyanánt, a városba az országgyűlés tanácskozásainak megtekintése céljából özönlő érdeklődő honpolgároknak. Kiemelte, hogy némelyik élelmes pozsonyi polgár nem átallotta hitvány szobáját havi 35-40 pengő forintért kínálni, noha annak tisztességes ára rendes körülmények között csupán 5 forint lehetett volna. A pozsonyi „spiszbürgerek” bőven kárpótolták tehát magukat a korábbi évtizedek során elvesztett haszonért. Az utolsó országy- gyűlés során szinte minden városi polgár: „szobaár, vendéglős, kávés, varga, szabó ... egész az utósó váraljai gyerköczig’ alaposan megszedte magát az ország sorsáért aggódó látogatók rovására. (Berecz Károly, Pozs. hír. I. Élk 1848. dec. 5. (23. sz.) 731.)

519