Gaál Zsuzsanna – K. Németh András (szerk.): A Wosinsky Mór Múzeum évkönyve 38. (Szekszárd, 2016)

Losonczy Tóth Árpád: „Tegnap estve a lázadás itt is kiütő félben volt…” Hivatalból jelenlevő és jurátus szemtanúk az 1848. március 15-i pesti forradalom pozsonyi előestéjéről

A Bécsben székelő Habsburg császárok és királyok joga volt ugyanis az országgyűlések időpontjának és helyszínének a kijelölése, és ők évszázadokon át, főképp kényelmi és takarékossági szempontokat mérlegelve, a közeli Pozsonyt választották. Mivel e település a 18. század második felében még virágzó szabad királyi város, Pestnél és Budánál urbanizáltabb helység lévén, ebben az időben az ország fővárosa még vitathatatlanul Pozsony volt. II. József uralkodása alatt azonban, a kormányszékek Budára költöztetésével s a szent ereklye Bécsbe szállításával, Pozsony elveszítette korábban élvezett kiváltságos rangját.37 A 19. század első felében már nem volt központja a magyar politikai életnek. Szerepét a rohamosan fejlődő Pest-Buda vette át. Az első magyar nyelven megjelent budapesti útikalauz már címében is büszkén hirdeti, hogy a Duna két partján elterülő két testvér-várost tekinti az ország fővárosának.38 Pozsony, a hajdani fényes koronázó város ugyanakkor - látszólag - csaknem megállt a fejlődésben, korábbi politikai központ szerepét elvesztette. Csengery Antal némileg talán túlzó megfogalmazása szerint „egyszerű tartományi városocska, igénytelen, követelés nélküli hely” maradt.39 A polgárosodásban leszakadt, ipara és kereskedelme - legalábbis Pesthez viszonyítva - sem volt jelentős.40 Lakosságának zöme ráadásul német ajkú volt.41 A pozsonyi pol37 II. József Pozsonyt érintő előnytelen intézkedéseiről, az egykori fővárosnak a középvárosok sorába való lesüllyedéséről ld. TÓTH 2005, 270-271.

38 Buda-Pest, a’ magyarok fővárosa vagyis ezen testvér-városban létező minden nevezetességek és látni méltó dolgok leírása. Vezéd vidékiek és benszülöttek számára. Pest 1845. Sajnálatos, hogy ez az ízléses, a maga nemében első magyar nyelvű kiadvány csak fordítása, illetve átdolgozása a német nyelvű eredetinek, G. L. Feldmann útikönyvének. (FELDMANN, G. L., Pesth und Ofen. Neuester und vollsständiger Wegveiser durch beide Städte und ihre Umgebungen. Für Fremde und Einheimische ... Leipzig und Pesth 1844.) Az útikalauz egykori olvasóit és minden akkor élt honfitársunkat nem csekély büszkeséggel tölthette el az iker-főváros látványos, európai mércével mérve is páratlan fejlődése az 1830-40-es években. Ebben az időben épült - hogy csak néhány, a klasszicizmus jegyében fogant jelentős épületet említsünk - a pesti új lőtér, hivatalos nevén Pesti Polgári Lövölde, illetve Lövőház (1840), a Kereskedelmi Csarnok, későbbi nevén Lloyd-palota (1827-1830), a régi Vigadó (Redout) (1832), a Nemzeti Színház (1835-37), amelyet 1840-ig Pesti Magyar Színháznak neveztek, a Ludoviceum (1830-1834), a Nemzeti Múzeum (1837-1846), a pesti vármegyeháza új főszárnya (1838-1841) és mindenekelőtt a reformkor legmonumentálisabb, szimbolikus építménye, a „magyar géniusz” kiteljesedése, az akkori Európa legnagyszerűbb függőhídja, a Lánchíd (1839-1849), amely egykorú vélekedés szerint „a haza kettévágott szivét’’ volt hivatott egyesíteni.

39 CSENGERY 1870, II. 206.

40 Nagy Lajos kutatásaira (Nagy 1975,124.) hivatkozva legújabban Tóth Árpád hívta fel a figyelmet arra, hogy kereskedelmi elsőbbségét az erőteljesen fejlődő Pesttel szemben valamikor az 1770-es évek táján vesztette el Pozsony, míg a lakosság lélekszámát tekintve Pest már a II. József alatt tartott népszámlálás idején felülmúlta az ogy.-ek városát. (TÓTH 2013, 373.) Szintén ő mutatott rá arra egy másik tanulmányában, amely a reformkori Pozsony társadalmával foglalkozik, hogy már a kortárs szemlélők előtt is egyértelmű volt, hogy a Bécs árnyékában megbújó, mérsékelten gyarapodó város gazdasági és kereskedelmi szempontból mennyire jelentéktelen volt, s mily nagynak tűnt lemaradása az ezen a téren is dinamikusan fejlődő Pesttel szemben. (TÓTH 2000, 157.)

41 CSENGERY 1870, II. 205. A reformkori Pozsony lakosságáról, a város meghatározó német - illetve kisebb részben szlovák - jellegéről találó, bár némileg talán helyesbítésre szoruló képet rajzol visszaemlékezésében Búsbach Péter: „Pozsony lakossága német és tót, magyar - állandó lakosul - tán nincs is benne; de ha van is, az mágnás, ezek pedig magyarul nem tudtak, vagy ha tudtak is: nem beszéltek’.’ (BÚSBACH 1898-1899, I. 44.) A birodalmi főváros német világának közelségét élvező, annak fényétől elkábított főnemesek magyarság-tudatáról és magyar nyelvhasználatáról, a magyar kultúrával szembeni, enyhén szólva is, meglehetősen tartózkodó hozzáállásáról, igen lesújtó véleményeket olvashatunk az egykorú magyar sajtó pozsonyi tudósításaiban. Leginkább a Yole írói álnéven az Életképekbe rendszeresen írogató Pompéry János pozsonyi leveleinek vissza-visszatérő témája a magyar mágnások elidegenedése saját nemzetüktől, megvetésük a magyar nyelv, hagyományok és a nemzeti kultúra iránt. A „nemzetisége mély szeretetétől” áthatott Pompéry ugyan még az előző, 1843-44-es országgyűlés idején fogalmazta meg „boszankodásait” amelyekben egyebek mellett burkolt módon ugyan, de érezhető kritikát fogalmaz meg a hazai főnemesség idegenek (főként az osztrák arisztokraták) viselkedésmódját, életvitelét, szokásait utánzó, a hagyományos magyar nemesi életformát lenéző magatartásával szemben. Megdöbbenten szembesül a rideg valósággal, elképeszti, hogy egyáltalán „vannak e’ hon fiai és leányai közt, kik e hont úgy, mint kellene, ... nem imádják; vannak ...” - és itt egyértelműen az ősei származásával gyakran kérkedő pozsonyi magyar arisztokratákra céloz az író - „ ... kik... szégyeneinek magyarul beszélni”. A barátnőjének levelet író képzeletbeli úri hölgy, akinek álarca mögé bújt tárcaírónk, kevésre becsüli az ilyen előkelőségeket. „Én, ki a’füstös ős képekért az unokákat nem becsülhetem, Hlyektől megvetéssel tudok elfordulni" - írja. (Yole [Pompéry János]: Pozs. lev. XVIII. Élk 1844. I. félév 12. sz. 560.) De a magyar főnemesség, főként a „szépnem” kulturális érdeklődését kielégíteni akaró Honderű pozsonyi levelezője is bíráló hangot enged meg magának, amikor a farsangi időszakban tartott főúri táncestélyekről tudósítva, megrója a helyi arisztokrata családokat, amiért a rendezvényeiken a német nyelv és tánc uralkodik, s a résztvevő negyven-ötven gyermek közül csupán 1-2 bírja a magyar nyelvet. (F[ekete]. L[ajos].: Pozsoni levelekII. és III. Hond 1845. febr. 27. (17. sz.) 171. és 1845. márc. 20. (23. sz.) 229. /Vidéki futár rov./) A főként a vidéki kis- és középnemesi rétegek körében népszerű szépirodalmi, művészeti és divatlap pozsonyi levelezője ez idő tájt minden kétséget kizáróan az a Kiskőrösön született, köznemesi származású, evangélikus galánthai Fekete Lajos (1820-1911) köz- és váltóügyvéd volt, akinek pesti, Stáció utcai lakásán, 1843 júliusában, egy hétig vendégeskedett Petőfi Sándor, az egykori aszódi diáktárs. (KERÉNYI2008,105.) Fekete 1843 szeptemberétől 1846 áprilisáig a gyakran Pozsonyban tartózkodó gróf Zay Károlynak (1797-1871), a magyarországi evangélikus egyház főfelügyelőjének, a magyar nyelv buzgó terjesztőjének a titkára (titoknoka) volt.

513