Gaál Zsuzsanna - K. Németh András (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum évkönyve 37. (Szekszárd, 2015)

Kodolányi Judit: „ne bánd, hogy szód nem értik” - Babits Mihály és Illyés Gyula barátsága

Magát Babitsot is megrendítette, felkavarta tehát, amit és ahogy Illyés a pusztai cselédekről írt, arról, hogy milyen fizikai és szellemi körülmények között élt Magyarország lakosságának ez a tömege, anélkül, hogy erről bárki tudomást vett volna.

A szülőföld mindkettőjüknek fontos maradt akkor is, amikor fizikailag már elszakadtak tőle. Babits számára Szekszárd az országot, Magyarország vidéki részét jelképezte, amelynek elismerését, figyelmét egész életében igyekezett kivívni. 1931-ben így nyilatkozott egy riportban:7 „Meglehetős régóta távol voltam Szekszárdtól. Sajnálom, hogy csak kis ideig lehettem otthon, édesanyám ma is ott lakik. Sajnos csak ritkán mehetek haza. De roppant erősen össze vagyok nőve Szekszárddal. Minden embernek van egy vidéke, ahol nagyon otthon érzi magát. Számomra Szekszárd ez az otthoni táj. Sok helyen szerepeltettem műveimben és még folyton táplálkozom élményeimből, melyeket otthon nyertem”

Illyésnek a pusztai gyermekkor szolgált ugyanilyen táptalajul, akkor is, ha egészen másról írt, hasonlataiban, példáiban, élettapasztalatában mindig felbukkan, nyelvében, szemléletében kitörölhetetlenül jelen van az a pusztai világ, amelyben kilenc éves koráig életének egyik legmeghatározóbb időszakát töltötte. Számon tartották, hogy egy megyéből származnak, különleges, bensőséges kapcsolatot teremtett ez közöttük, hallgatólagos megegyezést valami, talán nem is megfogható alapigazságot, azonos értékrendet. Különös, ahogy Illyés eljátszik olykor-olykor kettőjük életpályájának véletlen, lehetséges találkozási pontjainak gondolatával. Mint például a Szekszárd felé című vers néhány sorában is.8 Mintha igénye lenne arra, hogy minél több ponton, már egészen korán is összekapcsolja kettőjük életét, kapcsolatukat a végzetszerűség érzetével gazdagítsa, ruházza fel.

Első valódi találkozásuk azonban Budapesten volt. Illyés szüleinek különválása után 1916-ban édesanyjával Budapestre költözött, ahol a Munkácsy Mihály utcai gimnáziumban tanult. Ez egy jó, polgári közegű gimnáziumnak számított akkor, a vidékről frissen Pestre került, az új környezetben a helyét nehezen találó kamasz Illyés sokszor volt magányos ebben az iskolában. Ő maga is leírja, és későbbi, felnőtt kori megismerkedésük után Babitsnak is elmesélte a történetet erről a bizonyos első találkozásról, amelyet érdemes az ő szavaival, hosszabban idézni:9

„Véletlenül ebben az iskolában találkoztam azzal az emberrel, aki írói pályámon később irántam a legtöbb szeretettel volt.

Épp az alatt a néhány hónap alatt, amíg ebben az iskolában ténylegesen is jártam (mert közben sokat voltam apám katonáskodása miatt vidéken), itt tanárkodott Babits Mihály.

Engem nem tanított, csak egyszer jött be, egy latinórán, helyettesíteni. Nem feleltetett, így hát személyes érintkezés nem is volt köztünk, mert csak magyarázott. De azért beszéltem vele.

Az iskola folyosói minden emeleten képpel voltak teleaggatva. Társtalanságomban, az órák közti szünetekben, én ezeket nézegettem. Tavasz felé, kifogyván az anyagból, fölbátorkodtam a legfölső emeletre is.

A folyosó itt üres volt, ennek külön örültem. Egyszerre azonban kinyílt egy távolibb ajtó. Erélyes léptű, fekete fiatalember fordult ki rajta. Ahogy megpillantott, gyors kézmozdulatot tett, a lépcsőház felé; úgy értettem, leparancsolt; nyilván tanár, lementem.

De a következő tízpercben, kétely fogott el, hátha nem is azt akarta, s a képek is vonzottak: ismét fölmentem. Az ifjú tanár újra fölbukkant, de most közvetlenül mögöttem. „Mondtam, hogy itt nem lehet most tartózkodni!” - Kérem, nekem nem mondta. „Mondtam, és itt ne tessék nevelet- lenkedni! Itt vizsgák folynak!” - Kérem, én nem neveletlenkedek. „Tessék azonnal elhagyni ezt a folyosót!” - mondta már nekipirulva.

Izgatott volt. Ahogy másfél évtized múlva közösen megállapítottuk, nyilván azért, mert háborúel7 GÁL 1931, idézi: TAKÁCS 1992, 5.

8 „Egy ilyen kis nőben/rég Babits/épp talán anyámat/látta így"

9 ILLYÉS 1975a, 22-23.

375