Gaál Zsuzsanna - K. Németh András (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum évkönyve 37. (Szekszárd, 2015)
Balázs Kovács Sándor: A régi Sárköz
időpontjában még ott laktak. Bár maga a sziget nem tartozott az apátsághoz, a tanúk szerint a bá- taiak mégis az apátoknak, Pálffy Tamásnak, Morénak és Borsiczkynak adóztak. 1674-ben Bátán mindössze 6 gazdának volt egy-két ökre, a többiek csupán egy-két tehenet, illetve hárman lovat tartottak; itt a legnagyobb az állattal nem bíró jobbágyok aránya is. A bátaiak szegénysége az adójukban is tükröződött: lényegesen kevesebbet fizettek a többieknél. A különbség annyira szembetűnő, mintha Báta nem is egy tájegységhez tartozott volna a másik három faluval. Még meglepőbb a változás, ha Báta 16. századi viszonyaival vetjük össze: a térség legjelentősebb kikötője és a nagyforgalmú vásárhelye, a megközelítőleg ezer főnyi lakosságú mezőváros a következő századra a Sárköz legnyomorultabb faluja lett. A kelet-tolnai mezővárosok, Kesztölc és Ete pusztulása, illetve Tolna és Báta eljelentéktelenedése nagyon látványosan jelzik a 16. és a 17. századi hódoltság alapvető különbségeit: az előző században jelentős fejlődést indukáló földrajzi helyzet a hosszú török háború és a 17. század viszonyai között a pusztulást és az elszegényedést hozta magával. Az 1680-as évek elején a falvak éves adója 130 forintra rúgott, ami az összegek további emelkedésére utal. 1683 után viszont Jany Ferenc kényszerítő intézkedései ellenére is alig tudták teljesíteni a szolgáltatásaikat. A decsiek 1683-ban még fizettek 80 forintot, 1684-85-re azonban már nem szolgáltattak be summát, csupán marhát hajtottak fel, mert pénzt nem tudtak szerezni, és a közbiztonság romlása miatt úgysem küldhették volna fel. A jövőre nézve a decsiek adójukat felére, azaz 40 tallérra kérték leszállítani, mivel a menekülés és az éhhalál miatt a lakosság a felére csökkent. Az olasz Janyt azonban más fából faragták, a jelek szerint őt nem indították meg a kétségbeesett levelek, és tovább követelte az elmaradt adókat. 1685 őszén a decsiek újra küldtek fel marhákat, hogy adósságukat törlesszék. Jany azonban nem elégedett meg a nagy nehezen összeszedett állatokkal, hanem a decsiek és nyékiek küldötteit bebörtönözte, és csak 41 hajdú kezessége alatt eresztette vissza őket, hogy elmaradásukat felhozzák. A bátaiak és a pilisiek még nyomorultabbak voltak: ők az ígéreteken kívül csupán egy halacskát küldtek Csornára. A decsiek három elnéptelenedett település határát hasznosították: Étét, Asszonyfalvat és Kisde- cset, közülük a legjelentősebb az egykori híres mezőváros, Ete pusztája volt. Ennek a késő középkorban és a 16. században oly virágzó, szőlőművelésből és halászatból meggazdagodó, vásártartási joggal rendelkező mezővárosnak még a 16. század közepén is mintegy 800-1000 lakosa lehetett, viszont 1572 után nincsen róla írásos adatunk.297 298A történeti kutatás éppen a bátai apátok levelezése alapján a település pusztulását az 1620 és 1627 közötti évekre tette, abból kiindulva, hogy az apátok leveleinek címzettjei között 1619-ig Ete városa is szerepel. Ugyanakkor a levelekből teljesen egyértelmű: 17. század elején Ete már puszta volt. A decsiek 1618. január 18-án írott levelükben „etei puszta föld”-rö\ írnak, „melyet ember sem lakik”. Az 1627. évi összeírás pedig szintén pusztaként említi: az egykori jó városnak „most a népébe ami vagyon, Decsön lakik” A város minden valószínűség szerint tehát nem a 17. század harmadik évtizedében, hanem még a hosszú török háború alatt pusztult el, megfogyatkozott lakói Decsre költöztek, és egy ideig számon tartották különállásukat. A másik vitatott puszta Asszonyfalva volt. Erdélyi István gyarmati alkapitány Asszonyfalvára mint egykori nemesi birtokra kapott királyi adományt, ezért 1628-ban a decsieket eltiltotta a puszta használatától, hiszen „soha nem bírta Asszonyfalvat az, aki Decset bírta, mert nem pap bírta, hanem nemes ember”19* A hódoltság végén Karacsics Mátyás tihanyi kapitány akarta a decsi pusztákat, elsősorban Asszonyfalvát adóztatni, holott a kérdéses erdős puszták a decsiek szerint mindig a faluhoz tartoztak, és az apátúrnak fizettek utána adót. Jany Ferenc 1685-ben 50 forint bírság terhe alatt parancsolta meg a decsieknek, hogy Asszonyfalvát és Étét szabadon éljék, utána senkinek adót ne fizessenek. A 18. század elején a Rezéti-sziget tulajdonjoga ügyében lefolytatott tanúvallatások hasonló módon emlékeztek meg a decsiek hódoltsági pusztahasználatáról. A szigetet a török kiűzése után a dunántúli Decs és az alföldi Kákony, illetve földesuraik, a bátai apát és a kalocsai érsek 297 MOLNÁR 2006, 65-66. 298 MOLNÁR 2006,110-111. 257
