Gaál Zsuzsanna - K. Németh András (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum évkönyve 37. (Szekszárd, 2015)

Balázs Kovács Sándor: A régi Sárköz

Délkelet-Tolna a sárközi falvakkal (Engel Pál: Magyarország a középkori végén. Digitális térkép és adatbázis a középkori Magyar Királyság településeiről. CD-ROM. Bp. 2001.)

Az apátságok birtokai széles sávban úgy helyezkedtek el egymás felett a Duna mentén, hogy a birtoktestek kiterjeszkedtek az árterületre és a dombvidékre is, azokat összekötötték, egybefoglalták. Ez az elv a középkor folyamán abban is kifejezést nyert, hogy birtokcsere, zálogosítás, alkalmával az ártér és dombvidék falvait összetartozó részként kezelték. A középkorban a szorosan vett Sárközhöz, azaz a Sár és Duna közti területhez szorosan hozzákapcsolódott a Sárvíz és a szőlőhegyek közti teraszterület, mely szervesen összefügg a belső területekkel és annak nyugati bekeretezését adja. Tulajdonképpen az Alföld belenyúlása a Pannonföldbe, melyet a két folyó, de főképp a Sárvíz töltött fel, mely iszapos hordalékát nem tudta a Dunába vinni, hanem itt rakta le. A középkorban az elmocsarasodás mesterséges okai megszaporodtak. Főleg a földművelés térhódításával arányosan megnőtt a Sárvízen a malomgátak száma. A folyó egész szélességében keresztülfektetett rőzsegátak akadályozták a víz szabad folyását áradás alkalmával, s a gátak mögött felduzzasztották a folyót. A megrekedt víz hordalékával elzátonyosította és elsekélyesítette medrét, gyakran partjait áttörve, kétoldali környékét árasztotta el. A melegebb időjárással leapadt ugyan a vízszint, de még így is rengeteg tócsa, láp, zsombék, nádas és mocsár maradt vissza a mélyebb területeken.

A Sárköz keleti szélén folyó Duna a szabályozása előtt szeszélyesen kanyargóit, sűrűn váltogatva medrét, és így széles sávban kísérte holtágakkal össze-vissza szabdalt ártér; a nyugati felét pedig a Sárvíz, valamint a Báta és Kis-Duna kanyargó ágai szelték keresztül-kasul, amelyek a maguk hordta

219