Gaál Zsuzsanna - K. Németh András (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum évkönyve 36. (Szekszárd, 2014)
K. Németh András: Vizek és vízgazdálkodás a középkori Tolna megyében. II. Halászat
elő!).216 Nem teljes körű saját gyűjtésem a megye más települései kapcsán is megerősíti e megfigyelést. A családnevek kapcsán érdemes felfigyelni az újkori forrásból ismert tómester tisztségnév középkori családnévként jelentkező alakjára, amely a tisztség középkori létezését igazolja: 1431-ben a bátai apát egy bátai jobbágyát hívták így (Thomester).217 Andrásfalvy Bertalan megfogalmazása szerint a tómester „a halászás, a fokok vájásának, karbantartásának, rekeszek készítésének és mindenféle halászati munkának szakértője és irányítója volt. Ő vezette a halászatokat, irányította egy- egy tó lehalászását, a generális halászatot, nagy, több ember együttműködését kívánó hálókkal.”218 A halászat jövedelmezőségére csak a hatalmaskodások során okozott - néha kétségtelenül túlzottnak tűnő - kárösszegekből következtethetünk. 1438-ban Faddon rekesztékek áthelyezésével, egy halászóhely elfoglalásával és a háló- illetve rekesztékkészítő mesterek elűzésével a tolnaváriak több mint 300 forint kárt okoztak, 1475-ben ugyanők ugyanott szintén egy faddi halászóhelyen erőszakkal több mint 1000 aranyforintnyi halat halásztak le, egy másik hely rekesztékének felét elpusztítva, a halakat a Dunába engedve több mint 50 aranyforintnyi kárt okozva. Utóbbi helyet 1507-ben el is foglalták, a kárt ekkor 1000 aranyforintra tették. A halak értéke kapcsán ezeken túl csak a faddiak által a földesuruknak nagyböjtre adandó 300 dénár értékű tokhalat említhetjük meg. A halászott halak fajtái A halászott halak fajtáiról igen keveset tudunk. Egyedül a vizák halászatát említik név szerint, a középkorban Partmadocsa és Bölcske vagy Paks határában, majd a törökkor kezdetén Étén, a 18. század legelején pedig Dunaföldváron is halászták őket.219 A hatalmas tolnai pontyokról egy 1573-as útleírás emlékezik meg, kecsegét Decs 1619-es urbáriuma említ, 1690-ben Ete kapcsán a Sárvízről azt írják, hogy egyetlen értékesebb hala a csuka volt. Itt említek meg egy kérdéses adatot is: 1400-ban a veszprémvölgyi apácák bérbe adták madocsai vizafogójukat egy vizáért és - a Zsigmondkori oklevéltár fordítása szerint - két süllőért. Az utóbbira használt sturio szó magyar alakja egy Tolna megyei vonatkozású oklevélben is feltűnik: 1419-ben a faddiaknak egy toknak nevezett sturio-1 kellett ajándékba adniuk földesuruknak, tehát ebben az esetben inkább valamilyen, a vizától eltérő tokfélére, feltehetően a közönséges tokra (Acipenser sturio) kell gondolnunk (a süllő ellenben a sügérfélék /Percidae/ családjába tartozó halfaj). A halászat tárgyi emlékei A halászatra utaló, szórványként előkerült leleteket (halcsontok, horgok, hálónehezékek) nem gyűjtöttem össze a szekszárdi múzeum régi anyagából, de néhány kiemelkedő leletet bemutatok. A halászattal kapcsolatos régészeti anyag hat csoportba sorolható, közülük az egyik nem tárgyi anyagot, hanem tájrégészeti adatokat jelent. Megtalálhatók a szigonyos halászat (1.), a horgászat (2.) a hálós halászat (3.), emlékei, vannak archeozoológiai leletek (4.), valamint néhány egyéb tárgy (5.), végül pedig néhány halastógát (6.). Érdekes ellentmondás, hogy a Duna menti rekesztő halászatot régészetileg egyelőre nem tudjuk igazolni, bár forrásokból éppen ezt a halászati mód adatol- ható a legjobban. Ezt a rekesztékek romlandó anyaga mellett a vízszabályozás nagyfokú tájátalakító hatásának és a fokok feltöltődésének számlájára írhatjuk. 1. Az egyik legősibb halfogási mód a szigonyos halászat. Háromágú szigony került elő Alegres falu helyéről. 2. Horog Ete mezőváros területén került elő, egyéb lelőhelyről egyelőre nem ismert. Ez is alátámasztani látszik Szilágyi Miklós véleményét, amely szerint a horgos halászat 19-20. századi nép216 TÍMÁR 1992, 63. 217 Zichy VIII. 315. sz. 218 ANDRÁSFALVY 2007, 198. 219 SZILÁGYI 1995, 108. Bár középkori adataink az alábbi helyekről nem maradtak fent, de 19. századi közepi adatok szerint ekkor még Bátán, Öcsényben, Pakson és Tolnán is halásztak vizát. FÉNYES 1847, II. 46. 244
