Gaál Zsuzsanna - Ódor János Gábor (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum évkönyve 35. (Szekszárd, 2013)
Balázs Kovács Sándor: A sárközi parasztság szabadidős tevékenységei a 19-20. században
azok bármilyen természetűek, pl. politikaiak is. A vásárok voltak a középkorban a hivatalos híradások, hirdetések, perbe hívások, idézetek alkalmai is. A vásárokon hajtották végre az ítéleteket, hogy minél nagyobb híre legyen az igazságszolgáltatásnak. A vásárokon keresztül történő híradások-hír- vételek legjelentősebbjei azok, amelyek az eszmefejlődés eredményeit teszik általánosan ismertté, és válnak ezáltal nagyszabású gazdasági, társadalmi és kulturális, nemkülönben politikai változások előkészítőivé. A vásárok kulturális funkciója is számottevő. Itt nemcsak a közvetlen kulturális vonatkozásokra, pl. könyvárusításra kell gondolni, hanem a vásári sokadalomnak mint alkalmi közösségnek a kulturális megnyilvánulásaira is, pl. arra, hogy a vásárok jó alkalmak a nyelvtanulásra is. A vásáron megjelenő idegenek saját nyelvükön nevezik az árukat, a mértékeket, fejezik ki tetszésüket vagy nem tetszésüket az áruk minősége, mennyisége, ára és egyéb jellemzői felől. Olyan vásárhelyeken, ahol nagyobb számú más etnikumú, nyelvű vásározók jelennek meg rendszeresen, a közigazgatási jellegű, az árucseréhez tartozó egyéb feliratok is több nyelven készültek. A vásári szórakoztatásnak is volt mindig valamelyes kulturális hatása, művelődési eredménye. A vásári színjátszás, bábjátszás, a panorámák, panoptikumok nézegetése, a különböző mutatványosok produkcióinak egy része, az állatseregletek bemutatása, a képmutogatók magyarázatainak figyelemmel kísérése, a históriák, hírversek meghallgatása közvetlen ismeretszerzés is volt. Mindezek a funkciók a maguk összességében két irányba hatottak. Először is elősegítették egy-egy táj kulturális integrálódását, másodszor pedig - eléggé paradox módon - a vásáron részt vevő különböző, eltérő életgyakorlattal bírók közti különbségeket konzerválták, s az egymástól való elkülönülésüket szolgálták.63 A vásárra nem mehetett azonban akárki és akárhogyan. Kiskorúak pl. nem mehettek, legfeljebb igen szigorú szülői felügyelet alatt, hiszen könnyen elveszhettek, bajuk történhetett, különösen az állatvásárban. Szülők, keresztszülők viszont nem térhettek haza vásárfia nélkül. A keresztanyák a mé- zeskalácsosnál vásároltak babát keresztlányuknak, és huszárt vagy kardot a fiúgyermeknek. Ha mást nem, itt a Duna mentén, vittek haza bikát, vagyis főtt sulymot,64 melynek tényleg olyan alakja van, mint egy nagyszarvú bika fejének. Még a házasságra előkészítő leányvásárokra sem mehettek a nagyleányok egyedül. Ha nem szüleik, akkor falubeli legénypajtásaik kísérték el, akik rendszerint már rokonnak számítottak, és mint házastárs, szóba sem jöhettek. Felnőttek sem mentek egyedül. Két, három barát vagy koma, esetleg házaspár szövetkezett össze, egy kocsival mentek és a vásár helyén a kocsitáborban hagyták járművüket. Ilyenkor kihúzták a rúdszárnyak közül a kocsirudat, hogy az hosszan kinyúlva ne akadályozza a közlekedést, és függőlegesre állítva odatűzték a kocsi oldalához, esetleg kendőt, csóvát tettek a végére, hogy messziről felismerje ki-ki a sajátját, a kocsitengerben. A lovakat kifogták, s míg a vásárban jártak, azok a kocsiderékból zaboltak, vagy ették a szénát. Esős időben gyékény vagy vászon ernyőt is felszereltek, hogy a holmi el ne ázzon, de e sátor alatt a leányok a nap folyamán többször is átöltözhettek, hogy mutogassák ruháikat és szépségüket. Vásárba félünneplősen illett menni, nem olyan cifrán, mint templomba, hanem úgy, ahogy a leányok táncba, vagy az emberek hivatalos helyre jártak. A kocsihoz a nap folyamán többször visszatértek, ettek, ittak a hazaiból, és váltakozva ügyeltek az állatokra és a holmira.65 A vásár nemcsak az adás-vétel, hanem a testi, szellemi felüdülés, kikapcsolódás egyik közösségi alkalma is volt. Áldomásivás, zene és tánc mellett különféle mutatványosok is gondoskodtak a szórakoztatásról. A vásárok lármás forgatagában egészen más törvényszerűségek uralkodtak, mint a hétköznapi életben és a legtöbb eladó ehhez alkalmazkodott. A vásárok hozzá tartoztak egy nép 63 BALÁZS KOVÁCS 2008, 440-441. 64 (Trapa natans): vízinövény. Tüskés termését ősztől tavaszig a folyók mentén, mocsaras területeken gyűjtötték. A sulymot úgy gyűjtötték, hogy két-három méter hosszú bot végére bunda- vagy gubadarabot szegeztek és azzal kavargatták a vizet. A súlyom tüskés termése beleragadt a bunda- vagy gubadarabba, amelyről fakéssel lekapargatták. Szokásos volt, hogy a víz fenekére rossz subát eresztettek s kötélen csónakból húzták, úgyhogy a termés szarvaival a subába ragadt. A sulymot nyersen, főzve, sütve ették. A főtt súlyomból kevés rozsliszttel és zsírral pogácsát is sütöttek. - BALÁZS KOVÁCS 2008,451. 65 ANDRÁSFALVY 2006, 14-16. 327
