Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum évkönyve 33. (Szekszárd, 2011)
Néprajz - Balázs Kovács Sándor – Csapai János: Első világháborús katonaemlékek a Sárközből: levelek, fényképek, emlékművek
Kedves fiam leveledből értem hogy jó körülményed van. az egy kicsit nyugtat, csak it marathatná továbra is. tudatom veled hogy a Duzsi sogortól kültem pár falat hazait majd ird meg hogy mikor kézbesitette. ha ojasmi közbe nem jön a jövő héten elmegyünk a kedves pároddal, majd ha meg láthatna jobban megvigasztalódna az is. Maradok a legméjeb üdvözletel szeretetei a nagy néni. A megőrzött küldemények között van még 8 darab olvashatatlan levél, valamint hét darab több nyelven előre nyomtatott „Feldpostkarte", melyet csak meg kellett címezni. Utóbbiak szövege: „Egézséges vagyok és jól érzem magamat. Ezen a levelezőlapon mást nem szabad közölni. " Összesen 179 levél. Háborús emlék: emlékművek Az első világháború történeti irodalma rendkívül sokrétű és gazdag. A Horthy-korszakban a revíziós politika miatt került a vizsgálódások és az emlékezések középpontjába, ezért született e témában számtalan feldolgozás. Az 1920-as évek első felében a legkisebb településeken is hősi emlékmüveket emeltek az elesettek emlékének. A katonáskodás a helyhez, helyi hagyományokhoz kötődő parasztság hagyományos világképében a kiszolgáltatottság, az életerőt megőrző közösségtől való elszakadás szimbólumképpen fogalmazódott meg. Egyben egy tágabb, ismeretlen kultúrába való kapcsolódást, a közösségi feladatokból való fokozottabb részt vállalást jelentett. Különösen felerősödtek ezek az attitűdök a háborúk alkalmával. A szoros egymásrautaltságban élő faluközösség számára súlyos veszteséget jelentettek a harctereken elesettek. Az ország, a szélesebb társadalmi berendezkedés - melynek érdekében elhunytak -, azzal igyekezett a szűkebb társadalmi környezetet veszteségében kárpótolni, védeni és fokozott együttműködésre biztatni, hogy a háborúban elhunytakat egy magasabb társadalmi elismerést jelentő etikai szintre emelte: hősi halottnak minősítette. E fokozott megbecsülést emlékük megkülönböztetett fenntartásával fejezte ki. A központi intézkedés tennészetesen pozitív helyi fogadtatásra talált. A hősi emlékmüvek nem a helyi világkép szimbólumait, hanem össztársadalmi jelképet hordoztak. A hősök emlékét nemcsak a faluközösség, hanem az állami közigazgatás is ápolta. Célja ezzel nemcsak az elhunyt hazafi megbecsülése volt, hanem egyúttal ébren tartották a helyi közösségben azt a tudatot is, hogy a társadalom védelmére, áldozatok vállalására mindenkor készen kell állniuk. Az első világháború frontjain ezrével estek el a magyar katonák is. Áldozatuk előtti tisztelgésre alakult a „Hősök Emlékét Megörökítő Országos Bizottság" (HEMOB) 1915-ben, amely kérte a belügyminisztertől a megfelelő emlékművek felállítását, és egyben segítségét is felajánlotta. Báró Abele Ferenc vezérkari őrnagy indítványozta, hogy minden község köemléket állítva legyen köteles megörökíteni a világháborúban elesett hősök neveit. Tevékenységük eredményeként 1917-ben a magyar parlament is foglalkozott a kérdéssel. Sándor János belügyminiszter ez év tavaszán beterjesztette a VI 11. törvénycikket, amely kimondta: „Őrizze meg a késő utókor kegyelettel azok áldott emlékét, akik életükkel adóztak a veszélyben forgó haza védelmében" A törvénycikk második szakasza előírta, hogy minden község (város) örökítse meg hősi halottai nevét. 1924-ben egy újabb törvény a nemzeti ünnepek közé sorolta a magyar hősökről való emlékezést, május utolsó vasárnapját a Hősök Emlékünnepévé nyilvánította. Az 1925-től rendszeressé váló megemlékezéseken istentiszteletet celebráltak, imát mondtak, végezetül koszorú elhelyezésével tisztelegtek a 408
