Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum évkönyve 33. (Szekszárd, 2011)

Néprajz - Balázs Kovács Sándor: A Gyöngyösbokréta mozgalom története Tolna megyében

díszített elöke, az „ümög elő" kerül. Az ing fölé pruszlik kerül, ez lehet kézzel hímzett vászonból, vagy selyemből, mely szintén hímzett, gömbölyű rózsás, pécsi rózsás. Készül még pruszlik kasmírból is, ez pillés, szegtüs és „boszintó". A hidegebb napokon vagy egyes alkalmakkor az „ümög" fölött löbit viselnek, ez egy kis kabátka selyemből vagy plüssből, színeiben lehet piros, sárga, kék, barna, zöld, bordó, fekete és kávészínű. Mind az alsó, mind a felső szoknyák elől nyitottak, kapocs vagy bross fogja össze őket. Föléjük a kötény kerül, az ünnepi viselethez selyemből készült, hímzett és díszített, általában fekete alapszínben. Hétköznap a péntőhöz vagy tlokon szoknyához melles, kenyett kötényt hordtak. Az asszonyok lábukon kapcát viselnek, ennek két változata van, minden színben pompázó koszorús vagy bütykös. A kézzel kötött rózsás vagy vízfolyásos tutyi a lábbeli, de viselnek papucsot és cipőt is. Régen hétköznap facipőt hordtak. A lányok hajukat sűrű, apró tincsekbe fonták, majd darázsfészek szerű kontyba tekerték. Régen a leány egy évvel a házasságkötés után kendőt hordott. Az ünnepi fejkendő selyemből készült és ez is hímzett gömbölyű rózsás, pécsi rózsás vagy varrásos. Hétköznap a festett és nyomott kendőt viselték, barna és vörös színben. A barna kendő lehet: tüskerózsás, labdarózsás, csacsifüles, tökös, apróbarna, búzafejes, szegfüs. A vörös kendő lehet: színes, tölgyfaleveles, labdarózsás, aprótökös, búzafejes, Vígh Fcrkós. Az asszonyok vállára kerül a felsőkendő vagy vállkendő, ez lehet vékonyabb selyemvirágú, vagy vastagabb berlinerkendő. A férfiak vállfoltos, szűk kézelőbe ráncolt ingei a 20. század fordulója után már színes gallért és a fiatalabbaknál, lyukhímzéses díszt kaptak, az ing elején, kézelőjén és a vállfoltokon. Régen az ing alja is lyukhímzéssel volt díszítve. A 20. században a vászongatyákat kiszorította a fekete kordbársony nadrág, amelyhez papucsot vagy cipőt, a gazdagabbak csizmát viseltek. Az ing felett nyáron mellényt, télen szűrt, bundát hordtak. A sióagárdi hímzés a legújabb stílusú hímzéseknek egyik színes változata. A 19. század közepén alakult ki. „Kezdetben zsinórszerű láncöltéssel hímeztek, később megjelentek a lapos öltéses kerek virágformák és a sző/őlevél díszitmények. Az áttört hímzéshez járultak a subrikák vagy mesterkék, így egy átmeneti hímzés fajta alakult ki, mely átmenet a hímzés és a varrott csipke között. "

I5

6. A színes hímzés a 20. század elején alakult ki, azelőtt a hímzés fehér és lyukacsos volt. A mai sióagárdi népviseletben mindkettővel találkozunk. „Élt hajdanán családjával a harci Öreghegy szőlősdombján egy Struccer Mihályné, született Mester Erzsébet nevű asszony. Mester Orzsike - mert a hagyomány csak így emlegeti - csodálatos rajzolási képességgel és kézügyességgel rendelkezett. Ó álmodta meg, ö rajzolta meg a ma is ámulatba ejtő virágokat, melyek a környékbeli lányok, asszonyok ruháját díszítették. "'

5 Mester Erzsébet volt a környék „íróasszonya", de utolérhetetlen módon tudott hímezni is. Megtanította a leányokat, asszonyokat tudományára. Egyik tanítványa Molnár Istvánná Varga (Bumbus) Ilona volt, aki a fehérhímzés virágkorát teremtette meg Sióagárdon. „Évtizedeken keresztül tervezte. Irta a szebbnél szebb ingeket, zsebkendőket, ruhákat. "

/1,

s Az 1910-es években kezdődött a hímzés színesre váltása. Az első színes virágok Turcsik Mihályné Sági Katalin keze alól kerültek ki, egy ingelőre és zsebkendőre. Ezután mind színesebbre változott a fehér hímzés és a régi íróasszonyok mellett újak, fiatalok jelentkeztek. Az 1940-es években Sióagárdon élt Király Irén tanítónő és húga Király Anna

15

9, akik nagy lelkesedéssel érdeklődtek a sióagárdi hímzés iránt. Rendkívül mángorolták. Sürü kocsonyaszerü keményítőt főztek, közben 5 dkg kékítőt kevés vízben feloldottak, és a kihűlt keményítővel összekeverték. Az asztalra rossz ruhát terítettek, erre tették a kötényt, melyet egyenletesen bekentek kékítős keményítővel. Ha megszáradt, ismét bekenték. Ezt az eljárást ötször-hatszor, ha szükséges hétszer is megismételték. Amikor már szép volt a színe, tiszta fehér keményítővel kenték be, és mángorolták. A kötény száradása közben tojásfehérjét vettek két-három tojásból, s vele óvatosan egyenletesen bekenték. E kezelés után a kötény gyorsan száradt, s még harmadszor - egyben utoljára - mángorolták. Ez a művelet mindig a köténynek csak a színén történt. A kenyett kötényt négyfelé hajtva betették a szekrénybe, fölé helyezve nehezebb ruhadarabokat, hogy a hajtások minél élesebbek legyenek, mert megszólták, azt, akinek kenyett kötényén a hajtások nem elég élesek, és lenézték, ha olyan szegény volt. hogy mihelyt kikészítette a kötényét, már maga elé is kellett kötnie. VARGA 1956. 168-169. 15

6 PLATTHY-RÓNAI 1978. 164. 1,

7 Doszpod János sióagárdi helytörténész kéziratban lévő írása alapján idézi MANCSI 1997. 15

8 Doszpod János sióagárdi helytörténész kéziratban lévő írása alapján idézi MANCSI 1997. 15

9 Király Anna (Baja, 1918. - ): hímző. Baján a polgári iskola befejezése után megtanult hímezni-varrni. 1944-ben került nővérével, Király Irén tanítónővel Sióagárdra, ahol megragadta őket a falu gazdag, még elevenen élő népviselete, hímzése, szőttes világa. Összegyűjtötték a sióagárdi hímzés - lehetőség szerint - minden változatát, és ezek alapján tervezték a különböző kézimunkákat. Később Király Irén kérésére Tóth Jánosné Bognár Teréz is bekapcsolódott a rajzolásba, hímzésbe. Alkotásaik sok-sok kiállításon szerepeltek együtt. Király Irén tanítómestereinek a régi sióagárdi tervezőasszonyokat tekinti. Helyi gyűjtését az évek során kiegészítette a múzeumi gyűjteményekben fellelhető hímzésanyaggal és a szakirodalommal. Alkotásaiban tovább él a sióagárdi. 329